Századok – 1985
Folyóiratszemle - Vinogradov V. N.: A fasiszta veszély erősödése és a liberális burzsoázia a Weimari Köztársaság utolsó éveiben I/287
FOLYÓI RATSZEM LE 287 Ezek után a parlament külügyi bizottsága elfogadta a megegyezést, bár határozatában utalt a nagyhatalmak felelősségére a Saint Germain-i békeszerződés végrehajtása terén. Megállapítható tehát, hogy a két nagy párt vezetői elfogadták a nyugat-magyarországi kérdés rendezésének ezt a módját. Úgy látták, hogy csak így lehet békés viszonyt kialakítani Magyarországgal, melyre a rossz gazdasági helyzet miatt Ausztriának nagy szüksége volt. (Österreichische Osthefte 1981. 2. 179—195) H. V. V. N. VINOGRADOV A FASISZTA VESZÉLY ERŐSÖDÉSE ÉS A LIBERÁLIS BURZSOÁZIA A WEIMARI KÖZTÁRSASÁG UTOLSÓ ÉVEIBEN A téma vizsgálatának első szovjet kísérletei közé tartozik Vinogradov cikke. Német feldolgozások s a korabeli sajtó anyaga képezi forrásbázisát. Korszerű marxista szemlélettel közelít a kérdéshez. Felismertéke a liberálisok a fasizmusban rejlő veszélyt, milyen politikát folytattak az 1920—30-as évek fordulóján? A Weimari Köztársaság két vezető liberális pártjának a politikai vonalvezetését vizsgálja, s keresi a választ a fenti kérdésekre. A „Német Demokratikus Párt" és a „Német Néppárt" reprezentálta a szerző számára a német liberális burzsoáziát. A politikai végkifejlet szempontjából fontosnak tartja, hogy az 1920-as évek során demokratizmusuk következetlenségével eltántorították maguktól a széles középrétegeket, amelyek eredeti bázisukat jelentették. Ezen túlmenően megosztottságuk, konzervativizmusba hajló birodalmi nacionalizmusuk is elszigetelte őket, illetve erőtlenségükkel együtt jó támadási felületet jelentett az agilis, demagóg fasiszta propaganda számára. Ugyancsak az 1933-ban kiteljesedett vég szempontjából tekinti fontosnak Vinogradov, hogy kezdetben többségük lebecsülte, átmeneti „inflációs" jelenségnek tekintette a fasizmust, túlértékelte a szociáldemokraták és a liberálisok együttműködésének jelentőségét. Voltak természetesen — s ez új hang a téma szovjet irodalmában —, akik felismerték a fasiszta veszélyt, élesen bírálták a nemzetiszocialistákat. Th. Wolf a Demokrata Párt egyik alapítója (főként a „Berliner Tageblatt" hasábjain), s О. Nuschke fejtették ki már 1928-ban, hogy ez a párt (Hitler pártja) se nem nemzeti, se nem szocialista, s még kevésbé munkáspárt. Véleményük a liberálisok 1928-as választási veresége után talált erőtlen visszhangra. Felismerték a liberális erők egyesítésének szükségességét. Köztársasági centrumot akartak létrehozni. Mindezt azonban csupán parlamenti tömörülésként. Az egyre aktuálisabb tömegpolitikával nem törődtek. Azt javasolták, hogy az apró pártok, amelyek nem szerezték meg a szavazatok legalább 3 százalékát — s ilyen volt akkor még a náci párt is — ne kerülhessenek be a parlamentbe. A terv a szociáldemokraták ellenállásán bukott meg. Eredménytelenül interveniáltak Thüringia koalíciós kormánya ellen is, amelyben már ekkor helyet kaptak a fasiszták. 1930-tól a parlamentarizmus háttérbe szorulása közepette tovább szűkültek egy liberális politikai tömörülés, a köztársasági közép megteremtésének lehetőségei. Az 1930-tól kiteljesedő politikai válság közepette a liberális pártok egymás iránti bizalmatlansága, a politikai polarizáció szélső pólusainak disztingválatlan elutasítása, illetve a revíziós nacionalizmus felülkerekedése, az etatista megfontolások eluralkodása, valamint a válsághangulat az autoriánus berendezkedés, a jobboldallal való kompromisszum irányába tolta el a liberálisok többségét. Bíztak Hindenburgban, hogy eredményesen ellen tud állni a fasiszta csőcselék hatalmi törekvéseinek. Szinte egyedül kommunistaellenességükben voltak következetesek. Igaz, a német kommunisták doktrínersége is alapot nyújtott ehhez. Mindezek ellenére a Wolf-Nuschke szárny fokozatosan elszigetelődve is megőrizte konzekvens antifasizmusát, még 1933. január 30-át követően is. Wolf például minden antifasiszta politikai erő — köztük a kommunisták — összefogását sürgette. Cáfolta, hogy egyenlőség jelet lehetne tenni a forradalmi
