Századok – 1985
Történeti irodalom - Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből (XVIII–XX. század) (Ism.: T. Mérey Klára) I/253
TÖRTÉNETI IRODALOM 257 fokig, mert ésszerűnek tűnt szemükben, hogy Bécs is reformokra szánja el magát. Nem tudhattak arról, hogy az udvar tanácstalansága és kezdeményezési képtelensége mögött már a birodalmi centralizáció messzenéző tervei körvonalazódtak. Rigó utószavában plasztikus képet ad az 1830-as és 40-es évek ellenzékisége közötti különbségekről, de némileg az Erdélyi Híradó agitációjának vonalán halad, amikor ügy elmarasztalja a sérelmi ellenzékiséget, mint „amely csak részleges, felemás, a történeti igazságnak nem megfelelő képet ad az erdélyi krízis mibenlétéről, a követendő stratégiát és taktikát pedig kifejezetten rosszul határozza meg", ill. rosszul határozták meg „a mozgalom vezérei: Kemény Dénes (Kemény bátyja), Szász Károly és mások". Ez utóbbiak közé tartozik azonban Wesselényi is, aki Rigó szerint a rendi alkotmány épségét követelő „sérelmiekkel együtt harcoló", valójában sokkal inkább őket irányító vagy kész helyzetek elé állító politikusként működött, amíg nem fogták perbe. Wesselényi számára a sérelmi ellenzékiség csak taktika volt, az erdélyi társadalom felrázásának egyetlen sikert ígérő lehetősége, amint azt magyarországi szereplése is példázza. Hogy pontosan mit jelentett a sérelmi ellenzékiség a liberális Kemény Dénes számára, azt akkor fogjuk jobban látni, ha közölhetjük az Érdekegység c. kéziratban maradt nagyszabású munkáját. Egyelőre túl sok az ellentmondásos mozzanat, mert az Erdélyi Híradó mint kodifikátort marasztalta el őt, bár a szemelvényi törvényhozás mellett emelte szavát — követutasításának megfelelően —, és aztán valóban halogatni akarta az úrbéri viszonyok kérdésének felvetését, majd korlátozni azt, amit Kemény Zsigmond és Kovács Lajos akartak nyújtani a jobbágyoknak. De a lényeg az, hogy Kemény Dénes maga is sokban módosította 30-as évekbeli politikáját. Szász Károly 1830-as évekbeli publicisztikájából pedig kitetszik, hogy a sérelmi politika számára szintén csak taktika volt, és ha 1841 -ben az ellene indított hajsza miatt nem léphetett fel a közéletben, 1848-ban már a forradalom vívmányait biztosító kolozsvári törvényhozás egyik élharcosa, aki a román negyedik nemzetként való elismerése mellett is kiállt. Elvontan igaz Rigó idézett megállapítása, de alighanem jobban lehetett volna érzékeltetni a sérelmi ellenzéki irányzat belső összetettségét — benne az állagvédő rendi elemet és az ellenzékiségnek azt a formáját választó liberális vonulatot — még akkor is, ha nem mindig látjuk pontosan, hogy egy-egy méltán liberálisnak nevezhető vezéregyéniségnek mennyire kellett alkalmazkodnia közegéhez, a kisnemesi réteg igényeihez, amelyekre a primitív rendi reakció és majd a Jósika Samu kezdeményezte konzervatív ellentámadás olyan egyértelműen rájátszott. Kétségtelen, Erdélyben a liberális reformnak a magyarországitól eltérő feltételei közepette más léptékkel kell mérni a politikai élet irányzatait, természetesen összehasonlítva a „a két testvérhaza" közötti mérce különbségét. Jól jelzi ezt Kemény Zsigmond pályája is. Az 1840-es évek Erdélyében a „baloldali" politika hangadója, később Pesten a centralisták jobbszárnyán találjuk. Mégis messzemenően igaza van Rigónak, amikor találóan fejtegeti: „Kemény tisztában van azzal, s ezt tudatosítani is kívánja az olvasóiban, hogy az elválasztó frontvonal Magyarországon és Erdélyben is a konzervatív kormánypárt és a reformellenzék között húzódik", és ezért „tiltóan lép fel az ellenzéki csoportok szembeállítása, egymással szemben való kijátszása ellen". 1846-ig követhetjük Kemény pályáját és publicisztikáját. Addig tehát, amíg még nem tette meg első lépéseit az országos politikában; az erdélyi nyomasztó tapasztalatok birtokában. Tájékozódását meghatározó élmények ezek, még akkor is, ha naplójában kevés nyoma van annak, hogy mennyi belső vívódás, önmarcangolás, a célok realizálhatóságának lázas fürkészése az osztályrésze annak, aki nem olcsó pragmatizmusból keres majd valamiféle — jobb kifejezés híján — középutasságot. Egy pillantást vetve a Kemény-kötetekre, egyelőre azt láttuk, amint az író-politikus erdélyi publicisztikájában a liberális reformpolitikát béklyózó ellentmondások ellenében azok hordozójaként is vívta a maga harcát ebben a birodalmi ölelésbe vont kelet-közép-európai kisszerüségben. Aztán abból is láthattunk valamit, amint — Sütő András kifejezésével — „tragikus életérzésének, súlyos tévedéseinek láncát cipelte haláláig". Milyen lesz az 1848-as Kemény? Reméljük, nemsokára majd erre válaszolnak a következő kötetek, és hasonlóan magas színvonalon. Jól bevált a jegyzetelés módszere és az eddigi köteteknél kimerítőbb gyakorlata, bár kisebb pontatlanságok már csak azért is becsúsztak, mert túl szűk a név- és szómagyarázatok terjedelme. Az allodiatúrához még talán ez alkalommal is hozzá lehetett volna fűzni, hogy volt, ahol bérbeadtak belőle a curialistáknak, akik általában nem egytelkes nemest jelentenek, hanem az adótabellákból kimaradt és az 17 Századok 85/1
