Századok – 1985
Történeti irodalom - Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből (XVIII–XX. század) (Ism.: T. Mérey Klára) I/253
256 TÖRTÉNETI IRODALOM 256 KEMÉNY ZSIGMOND KORKfVÁNATOK Publicisztikai írások 1837—1846. Bp. 1983. Kemény Zsigmond művei Összegyűjtötte, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Rigó László A Kemény Zsigmond müveit közzétevő sorozatnak a legfrissebb, reformkori publicisztikája javát magába foglaló kötetében az erdélyi magyar liberális reformmozgalom egyik legfontosabb forrásanyagát nyújtja át a szöveget gondozó és kiadó Rigó László az olvasónak. Munkája fontosságát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy ha korábban jelenik meg, akkor talán az 1840-es évek erdélyi sajtója is nagyobb — és súlyánál fogva öt megillető — teret kapott volna méltán sokra becsült sajtótörténetünkben. Mert szépen mutat rá Rigó László kitűnő — A hírlapíró Kemény (1837 -1846) című — utószavában: az 1840-es évek elején újjászületett az erdélyi reformellenzék és vele a liberális sajtó is, amelyet Kemény „indukáló közéleti fórummá" kívánt fejleszteni tollforgató társaival és elvbarátaival együtt. Ennek nyomatékosabbá tételére megemlítjük, hogy Kossuth ugyan nem vállalta Wesselényi Miklós kolozsvári meghívását, viszont az ottani sajtó jelentőségét nagyon is jól látta akkor, amikor a szatmári Kovács Lajosi erdélyi publicisztikai-politikai szereplésre ösztönözte. És ne felejtsük; Teleki László is aktívabb szerepet játszott az 1841—43-i erdélyi diétán annál, mint amilyenről válogatott művei alapján képet alkothatunk. Aztán a Pesti Hírlapnak az erdélyi törvényhozás eredményeit köszöntő cikkeiből — „minekünk csak a követés dicsősége maradott fenn" — írta Kossuth, nyilván továbblépésre ösztönző túlzással — és az erdélyi reformellenzék megnyilatkozásaiból, ahogy például a Kolozs megyei közgyűlés Pest megyét reformmunkára szólította fel, egyértelműen kitetszik az összehangolt és nagy horderejű célok megvalósítását szolgáló taktika is, amit Bécsben Gleichstellungstheorie-nak neveztek. Lényege: Erdély kapja meg az uralkodótól azt, amit Magyarország (sőt még fordítva is), hogy így fokozatosan elháruljanak az unió akadályai. „Kell lennie, ha boldogulni akarunk, párttaktikának" írta Kemény Zsigmond. E vonatkozásban is szépen vázolja fel Rigó az erdélyi politikai játéktér sajátosságait, a polgári átalakulás rendkívül mostoha feltételeit és azt, hogy a liberális érdekegyesítő politikának milyen nehézségekkel kellett szembenéznie. Az egykorú cikkek pedig jól eligazítanak az 1840-es évek liberális irányzatai közötti küzdelmekben, a szemelvényi és a kodifikációs törvényhozás kérdéseiben. Igaz, Kemény olyanokhoz szólt ezek kapcsán, akik általában tudták, kiről és miről van szó, ugyanakkor a küzdelmek részeseként elemezte a fejleményeket, eleve sajátos szemszögből vetve fényt az egymásnak feszülő álláspontokra. A taktika szolgálatában állnak a személyes feltárulkozás eszközei is. Ki vonná kétségbe a szabadságeszmének és az emberi jogoknak elkötelezett — hírlapíró vallomásos sorainak emberi hitelét? — és ezt nyilván liberalizmusának fedezeteként is érzékeltetni akarta a pályakezdő tollforgató. A dajkamesékben örömét lelő gyermek szellemi fogékonyságának felidézése — talán a publicisztikai bemutatkozással járó feszültségeket is oldotta, de — arra kellett, hogy a férfi elmondhassa: a kodifikáció gyermeknek való mese. Az a kodifikáció, amely az erdélyi politikai életben azt jelentette, hogy valamennyi égető kérdést egyszerre rendezzenek és szabályozzanak a törvények, amelyek az élet egészét felölelő, összefüggő rendszerbe illeszkednek, miközben csak egy helyben topogáshoz vezethetett az óhatatlanul elhúzódó törvényhozó munka. A szemelvényi törvényhozással ezzel szemben először az úrbér, aztán a kisebb jelentőségű kérdések előremutató szabályozását tűzte ki feladatként a reformellenzék, hogy elvkimondással próbáljon rést ütni a feudalizmus rendszerén. Kemény Zsigmond tudta és hirdette, miért harcol a haladás tábora. Ezért is hangoztatta — idézzük Rigó találó jellemzését - ez a „racionális, hidegen mérlegelő, valódi érzelmeit, gondolatainak és tetteinek rugóit rejtőztető ember" a taktika fontosságát. Deák visszavonulása után egész cikkben fejtette ki azt, hogy milyennek kell lennie a széthúzó erőket összefogó és egyesíteni tudó „pártfőnöknek". És hogy olyan nyíltan elhatárolta magát az 1830-as évek ellenzékiségétől, már-már annak görbe tükrét nyújtva, az taktikai okokkal is magyarázható. Vajon nem Bécs felé akarták elfogadhatóbbá tenni a liberális reformot, amikor Kovács Lajossal szinte kifigurázták a sérelmi ellenzékiséget, és a kormányzatnak a reformra való készségét hangsúlyozták? Lehet, hitték is, bizonyos
