Századok – 1985
Figyelő - Fügedi Erik: Tarnai Andor könyvének margójára I/232
238 FIGYELŐ Ha az itt felvázolt kép Tarnai okfejtéséből származó kihívás, akkor arra a kérdésre is választ kell keresni, hogyan felelhet a történeti kutatás a kihívásra? Azt hiszem, az oklevéltani kutatás új irányzatával. Persze az új irányzat csak részben új. Alapja Hajnal István tanítása (L'enseignement de l'écriture aux universités médiévales. Bp. 1954), kiindulópontját Kumorovitz Bernátnak a leleszi hiteleshely működéséről (A leleszi konvent oklevéladó működése 1569-ig. Turul 42/1928. 1—39. 1.) Istványi Gézának a megyei és magyar írásbeliségről (A megyei írásbeliség első korszaka. Száz. 71/1937. 517—552. 1., A magyar nyelvű írásbeliség kialakulása. Bp. 1934.) és Papp Lászlónak a magyar levélírásról (Magyar nyelvű levelek és okiratok a XVI. századból (Nyelvtud. Ért. 44.) Bp. 1964) készített tanulmányai alkotják. Ezen az alapon nemcsak további hiteleshelyek lennének feldolgozandók, a megyei igazgatás és oklevéladás lenne megvizsgálandó, hanem meg kellene kísérelni középkori okleveleink másfajta vizsgálatát is. Nemcsak a szorosabb értelemben vett kancelláriai gyakorlat leírására gondolok itt, hanem a latin oklevelek és a korabeli magyar nyelv összefüggéseinek vizsgálatára. A 16. századból több olyan oklevélfordítással rendelkezünk, amelynek eredetije is megmaradt (pl. az Aranybulláé, vö. Dőry F. M. Nyelv 1906, 448.), és hogy a fordításokból kiindulva megkísérelhető lenne a latin formulák magyar nyelvű továbbélését nyomon követni. Biztosan érdekes visszakövetkeztetésekre nyílna alkalom a korábbi korszakokra vonatkozóan. Tisztában vagyok a felmerülő nehézségekkel. Pauler Gyula azzal, hogy az Országos Levéltárban megalkotta az 1526 előtti oklevelekből a Diplomatikai gyűjtemény-t, óriási lehetőséget biztosított a „középkori" kutatás számára, de sajnos ugyanilyen mértékben vágta el az 1527—1542 közötti periódus feldolgozásának útját. Akármennyire érthető is, hogy a politikai történet fonalán haladva Mohácsot töréspontnak tekintjük és mint ilyent a magyar középkor lezárásának, az ország még másfél évtizeden át a középkori gyakorlatot folytatta, igaz, a polgárháború viszonyai között. A Mátyás által inaugurált határozott (bár részleteiben felderítetlen) kultúrpolitika eredményeként a 16. század elején többet és közvetlenebbül írtak, biztosan sok olyan tényt jegyeztek fel, amit korábban — a szóbeliség miatt? — nem írtak le. Adós maradok az általam javasolt irányzat pontosabb meghatározásával, de egy apró kérdéssel még megpróbálom megvilágítani, érzékeltetni, mire gondolok. Az, amit Horváth János óta „szóhalmozásnak" nevezünk, Tarnai szerint annak „példája, hogy a leírt magyar szöveg a középkorban meglehetősen szabadon változtatható vagy ... bizonyos részei ... meglehetősen önkényesen variálhatók" (233.1.). Ez a megállapítás a magyar nyelvű emlékekből indul ki, én a latint választanám kiindulópontnak. Minden medievista ismeri a magyar királyi kancellária „szóhalmozását". A királyi adománylevelek pl. az adományozás tényét általában nem egy, hanem több szinonim szóval fejezték ki. Egységet azonban ezen a téren sem találunk. Teljesen önkényesen IV. Béla három 1265-ben kelt adománylevelét ragadtam ki, amelyekben a formulát folytonosan variálták a dedimus et contulimus (MES I. 520., RA 1439) egyszerűbb változatától a contulimus, dedimus et donavimus (ÁUO III. 118., RA 1451) változaton
