Századok – 1985
Figyelő - Fügedi Erik: Tarnai Andor könyvének margójára I/232
FIGYELŐ 237 nem mondja, hogy a tollat valamilyen kihívó szöveg elmondásával együtt adták-e át vagy sem. Más rituális szövegek létét csak sejthetjük. Köztudomás szerint korai századainkban —és a megyéknél később is — a perbehívás „pecsétküldésser' történt, a veszprémi múzeumban ma is látható I. András király „törvénybe idéző ércbilloga" (Jakubovich E.: I. Endre király „törvénybe idéző ércbilloga. Turul 47/1933. 56—74. 1.). Kálmán király törvényeiből azonban azt is tudjuk, hogy szóbeli idézés is használatos volt. Ilyen esetben a poroszló nyilvánvalóan valamilyen rituális szöveget mondott el; megint nem tudjuk, milyet. S ami a kihívásra és idézésre vonatkozik, az nagy valószínűséggel áll a későbbi trineforensis proclamaiio-та és más hasonló aktusokra. Ha az idézésnél, kihívásnál és más hasonlóknál volt is valamiféle kötött szöveg, az mégsem érvényesülhetett teljesen, mert kötött szöveg az orális társadalom kommunikációs szabályaival ellentétben állt. Az azonos latin szöveg eltérő fordításában is ez az orális norma játszhatott közre. Jól beleillik a képbe az, amit Tarnai az értelmiség csoportnyelvéről ír. Ha ui. adott a latin szöveg és adott a szókincs, amelynek segítségével a latin szöveg lefordítandó és lefordítható, akkor a fordító számára az egyetlen lehetőség arra, hogy kitűnjön, hogy egyéniségének érvényt szerezzen, a fordítás variálása, parasztosan: cifrázása. A magyar nyelv esetében elősegíthette ezt a magatartást az a Galeotto által nagy csodálkozással feljegyzett tény, hogy a magyarok „akár nemesek, akár parasztok, körülbelül ugyanazon módon használják a szavakat; nincs különbség beszédjükben, ugyanazok a kifejezések, ugyanaz a kiejtés, ugyanaz a hangsúly mindenütt... ebből következik, hogy a magyar nyelven szerzett minden dalt paraszt, polgár és főúr egyaránt megérti" (Kardos T. ford. Bp. 1977. 57. 1.). Galeotto megjegyzése indít arra, hogy egy fontos körülményre felhívjam a figyelmet. Gondoljuk meg, hogy az egyháziak kivételével a középkori Magyarországon mindenki orális kommunikációban élt. Kijelentésem persze pontatlan, mert nem lehet minden egyházit egy kalap alá venni. Először is a hierarchiának megfelelően differenciálni kell. Az alsópapság az írásbeliség és szóbeliség határán mozgott, sőt az volt a feladata, hogy vasár- és ünnepnapokon az evangélium megfelelő részét magyarázza el a hívőknek, ami úgy is kifejezhető, hogy a kötött latin szöveg lefordításával és magyarázásával kellett a passzust az orális kommunikáció számára elfogadhatóvá tennie, azaz mindkét szférában otthonosnak kellett lennie. Felfelé haladva a hierarchia lépcsőjén még mindig azt kell mondani, hogy a legjobban képzett pap vagy püspök is orális kultúrában töltötte gyermekkorát, amelynek emlékeit valószínűleg a kánonjog doktoraként is őrizte. Teljesen orális maradt az apácakolostorok és beginaházak közössége, nyelvemlékeink egy része éppen az ő részükre készült. Szóban folytak a perek is, az oklevelek tartalmát a tudós vikáriusnak vulgari sermone kellett megmagyaráznia a feleknek (Zs. О. II. 4990. sz.). Egyszóval az irodalom az orális kultúra állandó nyomása alatt élt és fejlődött. •