Századok – 1985

Figyelő - Fügedi Erik: Tarnai Andor könyvének margójára I/232

FIGYELŐ 233 irodalomtudomány kibontakozásának alapját elsősorban új külföldi tankönyvek és források alkották (48—60. 1.), ezeken épültek fel az eredeti művek, melyeket Tarnai kommentárokra, ars notaria-ra és ars predicandi-ra oszt fel, hogy így eljusson az irodalomtörténetíráshoz, amelynek a liturgikus müvekben, a magyar szentek legendáiban és a kevés számú rendtörténetben megnyilvánuló töredékeit foglalja szintézisbe (60—155. 1.). Már itt rá kell mutatni, hogy ez a könyv legterjedelmesebb fejezete, ezen belül is a pálosok foglalják el a legnagyobb helyet (103—155. 1.). A harmadik rész a szóbeliség és írásbeliség határát és az ezen a határon mozgó literátori réteg csoportnyelvét, a felszabaduló magyar szövegek közül az archaikusakat, a katechétikus irodalomhoz tartozókat és a bibliafordításokat ismerteti, majd áttér a szójegyzékek és a magyar irodalmi műveltség közötti kapcsolatokra, az ars predicandi-ra és a levélírás magyar mesterségére. A kötetet az irodalmi működésről és irodalomról vallott nézetek zárják. Ez a nagyon rövidre fogott ismertetés talán már fogalmat adhat, mekkora munkára vállalkozott Tarnai, amikor valóban minden irodalmi megnyilvánulást megpróbált tekintetbe venni, a Miatyánktól kezdve az oklevélíráson és az írótól már komoly jogi szaktudást igénylő formuláskönyvön át Anonymus tudatos magatartásáig. Az anyag egy része már ismert volt, tekintélyes részét mégis Tarnainak kellett kibányásznia, „hatalmas mennyiségű meddő anyagot kellett fáradságos munkával felhányni" (8. 1.), apró részletekbe menően kellett egy-egy gondolatmenetet követni vagy egyszerűen a fordítások szóhasználatát megállapítani, filológiai munkát végezni, latin szövegeket egymással és magyar fordításukkal, nemegyszer önállónak tűnő magyar munkákkal összehasonlítani. A történész a legnagyobb elismerés mellett sem vállalkozhat a kötet érdemeinek felsorolására, az új megállapítások ismertetésére; be kell érnie azzal, hogy reflexióit írja le, és tudomásul vegye azokat a „kihívásokat", amelyek a kötetben véleménye szerint elsősorban a történettudománynak szólnak. Horváth János annak idején elég mereven ragaszkodott ahhoz, hogy csak az írott szöveget tekintette irodalomnak, ezen már az „akadémiai" irodalomtörténet is túltette magát, Tarnai pedig komoly erőfeszítéseket tett a szóbeliség szerepének tisztázására nemcsak gyakorlati, hanem elméleti alapon is. A szónoki gyakorlat során — állapítja meg — „valamiféle egyházi nyelvi készlet . . . jött létre, amelynek nyilvánvalóan a mindennapi beszédből, s egy annál emelkedettebb verses (jokulátor) vagy prózai előadásból (narráció, mese) kellett táplálkoznia, s amely szóbeli hagyományként élt tovább" (23. 1.). A literátorok körében kialakult csoportnyelv fő funkciója a latin szövegek hű megértetése volt, s ez a csoportnyelv „sajátos helyet foglal el a szóbeliség és Írásbeliség határmezsgyéjén" (236.1.), ezt váltják át a 14—16. században a könyvek nyelvére. Szóbeliségben éltek a magyar nyelvű vallási alapismeretek is, ezt is a literátor-réteg őrizte a maga körén belül hagyományként, s adta tovább a következő nemzedéknek (244. 1.) Tarnai első kihívása tehát a szóbeliség szerepének kérdése. Azt remélem, hogy 1980-ban megjelent („Verba volant... Középkori nemességünk szóbelisége és az írás"