Századok – 1985

Történeti irodalom - Die deutsche Inflation. Eine Zwischenbilanz. Herausgegeben von Gerald D. Feldman; Carl-Ludwig Holtferich; Gerhard A. Ritter; Peter-Christina Witt (Ism.: Pogány Ágnes) V/VI 1381

1382 TÖRTÉNETI IRODALOM Gerald D. Feldman tanulmánya szerint Németországban az ún. relatív stabilizáció időszaka (1920 márciusától 1921 júniusáig a márka árfolyama nem esett olyan mértékben, mint korábban, sőt időleges emelkedés is bekövetkezett) nagyrészt a külföldi spekulatív tőkék beáramlásán alapult. A márka átmeneti stabilizálódásában jelentős szerepe volt a Birodalmi Bank (Reichsbank) valutatartalékainak növelésére irányuló tudatos tevékenységének is. Carl-Ludwig Holtfrerich sokat vitatott véleményének ad hangot írásában. Szerinte a németországi tartós konjuktúra volt a fő oka annak, hogy az 1920/21 -es világgazdasági válság viszonylag hamar lezajlott, s hogy nem öltött olyan méreteket, mint a harmincas évek elejének világválsága. A német inflációs fellendülés felfokozott importszükséglete olyan jelentős keresleti hatással volt a világpiacra, mint ma egy konjuktúra-élénkítő program. Hans Jürgen Schröder tanulmánya a német külkereskedelempolitika szerepét vizsgálja a húszas évek elején. A békeszerződés által sarokba szorított Németország a kétoldalú külkereskedelmi egyezményeket használta fel nagyhatalmi koncepciója valóra váltására (így igen nagy politikai jelentősége volt az 1920 júniusában Magyarországgal kötött egyezménynek), s ebben az egyébként igen sikeres politikában az infláció is a kormányt segítette. Peter-Christian Witt egy a húszas évek óta vitatott kérdést vizsgált meg. Volt-e állami gazdaságpolitika az infláció éveiben, vagy éppen ennek hiánya vitte oly tragikus irányba az eseményeket? A szerző szerint beszélhetünk állami gazdaságpolitikai koncepcióról, s ez nem volt más, mint a minisztériumok élén álló tisztviselők haladó, főként szociáldemokrata elképzeléseken nyugvó reformgondolatainak rendszere. A koncepció lényege a politikai stabilitásnak a gazdasági egyensúly és a jóléti állam intézményei (társadalombiztosítás, progresszív adórendszer stb.) általi biztosítása volt. Az elképzelés fontos eleme volt az egymással szoros egységben felfogott gazdaság-, pénzügy- és szociálpolitika. Az elgondolás azonban eleve kudarcra volt ítélve a nagyipar merev ellenállása miatt, állapítja meg a szerző. A kötet jelentős részét társadalomtörténeti elemzések teszik ki. Ezek az írások a német társadalom tradicionális élethelyzetü, konzervativ gondolkodású rétegeivel foglalkoznak, azt a folyamatot elemzik, mely a weimari köztársasággal szembeni kezdeti gyanakvást nyílt szembenállássá változtatta. Jonathan Osmond a parasztság helyzetét alakító tényezőket veszi számba. A parasztság az infláció keltette kedvező lehetőségeket (élelmiszerhiány, magas feketepiaci árak, a külföldi versenytől való védettség) csak kevéssé tudta kihasználni. A termelékenység a húszas évek végéig sem érte el a háború előtti színvonalat, és a gazdálkodást súlyosan hátráltatta az importkorlátozás miatti takarmány- és mútrágyahiány. A parasztság a stabilizáció után sem érezhette helyzetét jobbra fordulni, hiszen megszűnt a külföldi versenytől való védettsége, az infláció pedig megrendítette a vidéki szövetkezetek pénzügyi alapjait. Robert G. Moeller ugyancsak azt bizonyítja, hogy a parasztság az infláció egyik fő kárvallottjának tekintette magát, holott helyzete más rétegekéhez képest kedvező volt, háború előtti adósságait az infláció elsodorta, s egy nagyon fontos hiánycikket, élelmiszert termelt. Az állami intézkedések, a kötött gazdaság intézményei (ármaximálás, beszolgáltatási rendszer) a gazdálkodás fejlesztését hátráltatták, s egyre növekvő ellenállást váltottak ki a parasztságból. Andreas Kunz megállapítja, hogy a német hivatalnokok reáljövedelme az infláció egyes szakaszaiban eltérően alakult, voltak időszakok, melyekre a reáljövedelmek emelkedése volt a jellemző, nem bizonyítható tehát a hivatalnokok elszegényedéséről szóló közkeletű hiedelem. Megfigyelhető viszont, hogy csökkentek a jövedelemkülönbségek a különböző hivatalnokrétegek között. A német köztisztviselőknek a weimari köztársasággal való szembefordulása nem magyarázható tehát csupán jövedelmi tényezőkkel, figyelembe kell venni jellegzetesen konzervatív mentalitásukat is. A német középosztály (Mittelstand) politikai magatartásának megértéséhez szolgál fontos adalékkal Michael L. Hughes tanulmánya. Az első világháború előtti időszakban a középosztály tagjai előszeretettel fektették pénzüket államadóssági kötvényekbe, vagy más államilag garantált kamatú értékpapírokba. Sokan jegyezték a háború alatt kibocsátott hadikölcsönkötvényeket is. Az első világháború alatt elkezdődő s később fölgyorsuló infláció azonban elértéktelenítette ezeket a biztosnak hitt követeléseket, s az értékpapírok tulajdonosai csak igen későn, kb. fél évvel a márka stabilizációja előtt ( 1923 november) döbbentek rá erre. Ekkortól szerveződtek politikai erővé, értékpapír-követeléseik valorizá-