Századok – 1985

Történeti irodalom - Dudzinszkaja E. A.: Szlavjanofilü v obcsesztvennoj bor’b (Ism.: Niederhauser Emil) V/VI 1378

TÖRTÉNETI IRODALOM 1379 demokraták, különösen Herzen és Csernisevszkij egyetértettek velük (ha még több vonatkozásban vitatkoztak is). Történeti nézeteikben az obscsina eredetiségét hangsúlyozták, és vele a régi Oroszország patriarchális létét, amely nem igényelt valamiféle képviseleti intézményt. K. Sz. Akszakov fogalmazta meg úgy, hogy a régi Oroszországban a kormányé volt a hatalom ereje, a népé pedig a véleménymondás ereje. Dudzinszkaja igen szellemesen jegyzi meg, hogy ez is egyfajta társadalmi szerződés-elmélet — orosz módra. I. Miklós rendszerét viszont élesen bírálták, mert hiszen éppen ezt a véleménymondást nem volt hajlandó tudomásul venni. Vitatkoztak a történész Sz. M. Szolovjovval, aki szerint az uralkodó családon belüli viszonyok, ez a kapcsolatrendszer sugárzott ki az egész társadalomra. A szlavofilok szerint éppen fordítva történt. Kétségtelen, hogy a múltat idealizálták, de a forradalom elkerülése érdekében. Az orosz nép erkölcsiségét magasabbrendünek tekintették, utaltak rá, hogy még a Nibelung-énekben is arról van szó, hogy Siegfried megverte a feleségét. Történetszemléletük osztályérdekeiket szolgálta, a jobbágyok röghözkötését egyenesen jónak találták a régi időkben, mert ez a vándorélethez szokott orosz parasztot letelepült életmódra kényszerítette. Viszont ugyanakkor egyértelműen hangoztatták a parasztok jogát a földre. Dudzinszkaja először nézett utána a szlavofilok gazdasági-társadalmi helyzetének. Részletes adatokat közöl birtokaik nagyságáról, gazdálkodásukról. Egyértelműen egy a mi fogalmaink szerinti középnemesi földbirtok képe áll elénk ennek révén, olyan földbirtoké, amely már megszenvedi a jobbágyrendszerből adódó gazdasági nehézségeket, és éppen ezért készteti a földesurakat a reformra. Mindegyik megpróbálkozik gazdaságának modernizálásával, ipari üzemek létrehozásával, A. I. Koselev még éveken át szeszmonopólium-bérlőként is tevékenykedik (és szerez csakugyan nem jelentéktelen vagyont). Vagyis vállalkozók is, polgárok, minden nemesi voltuk mellett. Ezért is fordulnak beadványokkal a cárhoz a jobbágyreform érdekében, már akkor, amikor erről nyíltan a sajtóban még nem szabad írni. A jobbágyok földdel együtt történő lelszabaditasat sürgetik, bár V. A. Cserkasszkij herceg a föld nélkülit is elképzelhetőnek tartja, nem riad vissza, mint a többiek, attól, hogy ez föld nélküli proletariátust hozna létre, hiszen a földbirtokosnak majd szüksége lesz bérmunkásokra. Éppen mert a jobbágyreformról nem szabad írni, 1856-ban lapot meg folyóiratot indítanak, s abban az obscsináról kezdenek írni. Éveken át folyik a vita a nyugatos történészekkel, különösen B. N. Csicserinnel, aki az obscsinát az állam fiskális szükségleteiből magyarázta, és a 16. századra tette kialakulását. A szlavofilok egyértelműen ősi és változatlan voltát emelték ki a vita során. Persze Csicserin is elismerte, hogy a középkorban volt a germán Markra emlékeztető földközösség, de véleménye szerint az eltűnt, az állam hozta megint létre. Csernisevszkij figyelemmel kísérte a vitát, sőt Dudzinszkaja szerint mintegy igyekezett kézben tartani, és ebben a konkrét kérdésben a szlavofilokhoz állt közelebb, vagy legalábbis figyelemre méltónak nevezte nézeteiket. Ennek kapcsán tér ki a szerző külön fejezetben a szlavofilok és a forradalmi demokraták viszonyára, ahol persze pontosan disztingvál. Mert Herzennel az 1850-es években viszonylag szoros volt az együttműködés, többen személyesen is felkeresték Londonban, publikáltak ottani kiadványaiban, és maguk is helyet adtak sajtójukban Herzen nézeteinek. Mindkét részről tudatos összefogás volt ez, átmenetileg, a fő cél, a jobbágyfelszabadítás érdekében. Hogy mennyire összefonódott tevékenységük, azt mutatja, hogy Koselevnek egy névtelenül a cárhoz küldött emlékiratáról II. Sándor azt gondolta, Herzen küldte neki. Csernisevszkij és Dobroljubov esetében már nem volt ilyen szoros az együttműködés, a kölcsönös publikálás sem történt meg. Csernisevszkij minden együttérzése mellett élesen bírálta is őket, bár mindig elválasztotta a szlavofiliát a hivatalos kincstári népiességtől. De Csernisevszkij a fejlődés általános törvényszerűségeit hangsúlyozta, nem az orosz sajátosságokat. Az obscsina-gondolat neki is imponált, de ebben a szocializmus alapját vélte felismerni. A szlavofilok is megértették, hogy végső céljaik gyökeresen eltérnek egymástól, idegenkedtek is Csernisevszkijtől még akkor is, ha dicsérte őket. Csernisevszkij viszont éppen az ő nézeteikből indult ki, hogy egyre inkább saját elképzeléseit fejthesse ki. Ez persze 1857-től történt így, amikor a Nazimov főkormányzóhoz intézett cári leirat nyilvánosságra hozatala után már a sajtóban is szabad volt a jobbágyreform módozatairól írni, sőt vitázni. A szlavofilok közül Koselev és Cserkasszkij mellett Ju. F. Szamarin voltak a legtevékenyebbek, maguk is, most már a nyilvánosság előtt, kifejtették tervezetüket (nem minden részletben egyeztek egyébként). 1858-ban a