Századok – 1985

Történeti irodalom - Dudzinszkaja E. A.: Szlavjanofilü v obcsesztvennoj bor’b (Ism.: Niederhauser Emil) V/VI 1378

1380 TÖRTÉNETI IRODALOM kormányzat az egyes kormányzóságokban nemesi bizottságokat hozott létre, a reform előzetes megtárgyalására, a bizottságok munkájához irányelveket is készített, ezek szinte visszalépést jelentettek az eredeti leirathoz, mert a jobbágyrendszer megszüntetéséről nem volt bennük szó. Ezt a szlavofilok, nyíltan, erősen bírálták is. Szamarin a szamarai, Koselev a rjazanyi és Cserkasszkij a tulai kormányzóságban került be a bizottságokba, egyik sem választás útján (a nemesi többség élesen ellenzett mindenféle reformot), hanem a kormány által kinevezve. Roppant élénk tevékenységet fejtettek ki a reform mellett, állandóan összehangolva lépéseiket. A többséget nem tudták meggyőzni. (Egy kormányzóság akadt csupán, a tverji, amelyben a liberális nyugatos A. M. Unkovszkij vezetésével a többség a reform mellett foglalt állást.) Kisebbségi véleményüket mégis hivatalosan is el tudták juttatni a kérdés rendezésével megbízott belügyminisztériumba. Egyetértettek abban, hogy a belső telket megváltás nélkül a parasztok tulajdonába kell adni. A megváltás kötelező vagy önkéntes mivoltában viszont élesen eltért az álláspontjuk, (Dudzinszkaja meggyőzően mutatja ki, hogy ebben konkrét anyagi helyzetük volt a mérvadó). Cserkasszkij nyíltan fellépett azért, hogy a földbirtokosoknak hagyják meg továbbra is a testi fenyíték jogát, ez azonban a közvéleményben olyan felháborodást váltott ki, hogy Koselev és Szamarin nem merték nyíltan megvallani. A megváltást, vagyis a nemesek kárpótlását szolgáló tervezetek egész óceánjában a szlavofilok voltak azok, akik rámutattak arra: nem a föld, hanem a szolgáltatások megváltásáról van tulajdonképpen szó (mint sok más kelet-európai országban is), de ezt a felfogásukat a kormányzat sem fogadta el. A megváltás elvét egyébként még Herzen barátja, N. P. Ogarjov is elfogadta, Csernisevszkij viszont egyre inkább csökkenteni igyekezett, majd végül elutasította. A szlavofilok azt is ellenezték, hogy a reform után a közigazgatást a helyi földbirtokosokra bízzák (ezt sem sikerült keresztülvinniök). 1859 februárjában nevezte ki a kormányzat a jobbágyrendelet szövegezését elvégző bizottságok tagjait, államhivatalnokok mellett a kormányzósági bizottságok kisebbségének a tagjai közül. Márciusban a bizottságok megkezdték működésüket, 1860 októberére összeállították a részletes rendelettervezetet. Szamarin és Cserkasszkij ennek a (lényegében véve végül is egy) bizottságnak is tagjai lettek. Koselevet kihagyták, (meg is sértődött), csak jóval halála után derült ki: azért, mert szeszbérlő volt. A másfél éves munka során Cserkasszkij és Szamarin a bizottság tényleges vezetőjével, N. A. Miljutyinnal összefogva vezető szerepet vittek, amikor két ízben is nemesi képviselőket hívott be a kormány a tervezet vitájára, ők hárman képviselték a már hivatalossá vált álláspontot a földdel együtt történő felszabadításról. Világos, hogy kompromisszumokra kényszerültek, sorozatosan. Még most is eltérő álláspontokat képviseltek részletkérdésekben, Koselev viszonylag kevés földet akart adni, de azonnal és kötelezően, Szamarin nagyobb föld mellett volt, de hosszabb átmeneti időt akart, és ő is elfogadta, hogy a földbirtokosé maradjon az egész föld egyharmada (a kívülálló A. Sz. Homjakov, egyébként az egész csoportosulásnak mintegy a feje, egyenesen a föld felét kívánta meghagyni a földesúr tulajdonában). Az obscsina iránti elfogódottságuk ellenére elfogadták azt az álláspontot, hogy ahol a reform pillanatában nincs obscsina (pl. a nyugati, egykori lengyel területeken), ott nem kell bevezetni. Szamarin még a bizottság feloszlatása után, az utolsó hetekben is több hivatalos beadványban védelmezte meg a reform legfontosabb alapelveit. Ő állította össze a reformot bejelentő császári kiáltvány szövegét is, de Sándor nem találta eléggé egyháziasnak, átstilizálásra elküldték Filaret moszkvai metropolitának, aki aztán stiláris javítás címén legalábbis néhány konzervatív megfogalmazást még bele tudott írni. így valósult meg a reform, de azzal már Dudzinszkaja nem foglalkozik, hiszen kiterjedt szakirodalma van. A könyv összegzésében a szlavofiloknak a reform érdekében végzett tevékenységét foglalja össze. Végül is — már bevezetőjében is jelezte, hogy az 1856—61 közti szakasz feldolgozását tartja fő feladatának (kétségtelenül ez felel meg a címnek). Viszont éppen ebből támad hiányérzetünk is. Mielőtt azonban erről egy szót szólnánk, előbb egy másik kérdésre kell utalnunk. Nemesek, mint a polgári átalakulás szószólói — ez a magyar olvasóközönség számára nyilván nem megrázó újdonság. A magyar középnemesség szerepe a polgári forradalomban marxista történetírásunk ama kevés számú megállapítása közé tartozik, amelyet szélesebb közvéleményünk is elfogadott. (És lengyel vagy román vonatkozásban ugyancsak nem okozna megrendülést hasonló tétel.) A szovjet történetírásban viszont, úgy tűnik, még manapság is szokatlanul éles megállapítások találhatók Dudzinszkaja könyvében, talán ezért is