Századok – 1985

Történeti irodalom - A magyar polgári átalakulás kérdései (Ism.: Mazsu János) V/VI 1371

TÖRTÉNETI IRODALOM 1375 A tanulmány folytatásából kiderül, hogy a kormányzat nem volt képes tervszerű, színvonalas fellépésre, ezért a politikai perek gyors, presztízsveszteség nélkül lezárása, valamint az ellenzék pozícióiból való kiszorítása vált törekvéseinek céljává. Az országgyűlés összehívásának körülményei Dessewffy számára is csalódást okoztak: a kormány még saját táborát sem tudta egységes fellépésre előkészíteni, nemhogy kiérlelt törvényjavaslatokkal, színvonalas program kezdeményezésével rukkolt volna elő. Így jobb híján maradt az eseményeket követő, az engedményeket erőszakos eszközökkel kombináló politizálás. Melczer Tibor fél évszázadot átfogó áttekintésében (A költészet mint azílium a magyar irodalomban 1795—1848) a költészet menedékké válásának, mint irányzatnak a jeleit vizsgálja a korszak kiemelkedő költőinek életmüveiben. Annak megítélése, hogy alaptételének — a progresszív társadalmi-politikai cselekvési lehetőség hiányának időszakában a költők szükségszerűen művészi tevékenységük körébe vonulnak vissza — igazolása mennyire árnyalt, mennyire hiteles, irodalomtörténészek feladata. A polgári átalakulásért folytatott reformküzdelem végkifejletének időszakával foglalkozik Az áttörés négy tanulmánya. Az egész kötet leginkább kiérlelt munkája Dénes Iván Zoltáné (Konzervatív és liberális program 1846—1847). Arra a kérdésre keres választ, hogy a politikai arcvonalak végleges kialakulásának időszakában a szemben álló konzervatív és liberális tábor program jellegű dokumentumaiból rekonstruálható koncepciók csupán megfogalmazásuk „hangnemében" tértek-e el egymástól, vagy pedig a feudális viszonyokból való kibontakozás két, alternatív útját vázolták fel. Dénes a programok gondolatmenetének és érvrendszerének elemzésével és értelmezésével kimutatja, hogy a gazdasági modernizáció, a társadalmi és nemzeti önrendelkezés egymással összefüggő alapkérdéseire a két tábor minőségileg eltérő válaszokat adott. A konzervatívok a birodalmi munkamegosztás szerkezetét megőrző birodalmi piac keretei között a nagybirtok korszerűsítését, s az ennek feltételeit megteremtő változtatásokon túl nem menő reformokat állították elképzeléseik centrumába. Az így elképzelt — a gazdasági pozícióikat megőrző, sőt megerősítő — átalakulási folyamat kézbentartására, uralmi helyzetük megőrzésére pedig a birodalom politikai kereteinek, és ezen belül egy hatékonyabbá teendő, de a felülről lefelé építkező jellegét el nem veszítő hatalomgyakorlási forma fenntartásában látták a garanciát. Ezzel szemben a liberálisok elképzeléseinek központjában az érdekegyesítés, a közteherviselés, a kötelező örökváltság, a törvény előtti egyenlőség, a polgári alkotmányosság, valamint az állam- és vámszövetség pilléreire felépítendő — a gazdasági modernizáció, a társadalmi és nemzeti önrendelkezés alapkérdéseire kiegyensúlyozott választ adó, így a demokratizálódás számára is utat nyitó — polgárosodás állt. A szerző értékelése szerint a magyar politikai gondolkodás történelmi ívű folyamatában a reformkori liberálisok a valósággal számot vető lényeglátók, míg a konzervatívok a lényeglátást elvesztők áramlatához tartoztak. Ezen értékelés alapvető helyességét nem kérdőjelezi meg az sem — bár nem a vizsgált időszakban, hanem később vált tragikusan világossá —, hogy a liberális program sem tudott a többi válaszához hasonló színvonalú feleletet adni a hazai nemzetiségek önrendelkezésének kérdésére. Miskolczy Ambrus (Az Erdélyi Nagyfejedelemség „birodalompolitikai" jelentősége az 1848. májusi válságban) arra keres választ, mi adott jelentőséget Erdélynek a magyar önállóságot célzó liberális nemzeti mozgalom és a birodalmi centralizációra törekvő osztrák kormányzat küzdelmében. A szerző a kolozsvári diéta összehívását megelőző hónap erdélyi politikai csoportosulásainak törekvéseit elemezve igazolja, hogy csupán a nemzeti szempont érvényesítésével nem értelmezhető az erdélyi politikai erők polarizációja az unió kérdésében. A hangoztatott nemzeti érdekeknek az unió ellenében való megfogalmazása a magyar és szász konzervatív csoportok esetében együtt járt a feudális kiváltság őrző társadalmi és hatalmi rendszerhez való kötődéssel, a polgári átalakulás elutasításával. A kifejletlenebb és politikailag kevésbé polarizált román nemzeti mozgalom vezetésében pedig az a vonal vált mértékadóvá, amelynek vehemens unióellenességét a többségi helyzet hatalompolitikai érvényesítésének törekvése határozta meg, s ezen keresztül vált a törekvéseit elfogadni nem tudó magyar polgári forradalom ellenfelévé. A diéta törvényjavaslatainak bécsi fogadtatása, amelynek során a jobbágyfelszabadításra, illetve az unióra vonatkozó törvényjavaslatok elfogadásának az áraként a közösnek minősülő ügyek Ausztria nagyhatalmi állása érdekében történő egyeztetését és az államadósságok egy részének átvállalását kívánták, egyértelműen feltárja Erdély birodalompolitikai jelentőségét: a konzervatív és nemzetiségi unióellenes mozgalmak eszközök voltak a bécsi kormányzat kezében a magyarországi polgári-nemzeti törekvések korlátozására, kézbentartására.