Századok – 1985

Történeti irodalom - A magyar polgári átalakulás kérdései (Ism.: Mazsu János) V/VI 1371

1372 TÖRTÉNETI IRODALOM a közös nyelv tudata nem kötötte olyan erősen a Habsburg-uralkodóhoz, hogy válságos helyzetben mellé állt volna — ahhoz vallása feladását és a polgári jogok sorozatos megsértését kellett volna eltűrnie." A tanulmány konkrét eredményei mellett hozzájárul annak az igazolásához is, hogy a középkori társadalmi folyamatok és struktúrák szerveződésének meghatározói nem etnikai — vagy netán nemzeti — tényezők voltak. Pálmány Béla (A magyar nemesség átrétegeződése a kései feudalizmus századaiban) történetírásunk egyik, a legutóbbi évekig háttérbe szorult területének, a nemesség történetének kutatásmódszertani problémáira, a kutatások által használt fogalmak tisztázatlanságára, rendszerezetlenségére hívja fel írásában a figyelmet. Nagy Iván, Acsády Ignác és Szabó István kutatásai óta jelentősebb előrelépés a nemesség társadalomtörténetének feltárásában jórészt a helytörténeti kutatásoknak köszönhető, ezek a kutatások azonban nem vezettek el egységes, konszenzuson alapuló fogalmi rendszer kialakításához, ami pedig országos monográfia vagy inkább monográfiák megírásának nélkülözhetetlen előfeltétele. A szerző a nemesség társadalmi rétegződésére vonatkozó egyedi adatok tömegének statisztikai feldolgozásához a bizonytalan, ám közhasználatú fogalmak helyett az egykorúak által is használt, tényleges rendi állást jelölő, ezen belül a birtokviszonyokra is utaló, feudális rendi- személyi jogi kategóriák rendszerét javasolja. A személyi és kollektív nemesi kategóriák — amelyek az 1840-es évekre kiegészültek a nemesség jogállásához közelítő honoráciorok kategóriájával —, és a birtoktípusok összekapcsolásával a szerző gondosan tagolt (és részletesen ismertetett) nomenklatúrát tart alkalmasnak a nemesség későfeudális kori rétegződésének feltárására. A tanulmány végül a kutatások által eddig kevéssé hasznosított forrástípusokra — a subsidialis összeírások, valamint az 1800-as évek első felében megszaporodott, általában valamely nemzeti intézmény alapítását elősegítő „önkéntes hozzájárulások" érdekében készült összeírások hatalmas anyagára hívja föl a figyelmet. Két különböző várostípus társadalomképe, a magyarországi városfejlődés két különböző útja tárul fel Dóka Klára és Gergely András tanulmányaiban. Dóka (Buda társadalma a 18—19. század fordulóján) az 1793. évi adózási adatok alapján vizsgálja annak a Budának a társadalmát, amelyik akkor az ország harmadik legnagyobb városa volt, amelynek 1 városias jellegét az 1780-as években betelepített kormányszékek nyomában járó építkezések tovább fokozták, ám amelyik éppen a vizsgált időszakban került egyfajta átmenetiség állapotába. A rendkívüli módon részletes forrásanyag elemzésével a szerző kimutatja, hogy a budai társadalom a századfordulóhoz érve a mezőgazdaság, ezen belül is, a kedvező adottságok miatt, a szőlőművelés felé fordult. A meggazdagodott iparosok és kereskedők felhalmozott tőkéjüket főként szőlőingatlanokba fektették be, s a szőlőbirtok nagysága vált a vagyonosság reprezentálójává. És bár ez a fejlemény a szegényebb társadalmi csoportok számára munkalehetőséget biztosítva kiegyenlítő hatásokkal is járt, a mezőgazdaság felé fordulásnak fő következménye a társadalom zártabbá válása és polarizációja, az iparban és kereskedelemben a céhek megerősödése lett. így a 19. század elejére az ország legnagyobb szőlőtermelő városává vált Buda társadalmának útja nem a polgárosodás, hanem a stagnálás felé vezetett. A folyamat egészéről akkor kapunk majd teljesebb képet, ha a szerző több időmetszetben is megismétli színvonalas és szakszerű elemzéseit. Gergely (Szeged társadalmának polgárosultsága a reformkorban) az 1839—40. évi adókivetés forrásaira támaszkodva, a 30 forintnál nagyobb adót fizetők jellegadó viszonyainak elemzésén keresztül mutatja be Szeged társadalmának fejlődési sajátosságait, fejlettségi szintjét. A szerző abból a becslésből indul ki, hogy az 1780—1820 közötti konjunktúra után a városban már nem a mezőgazdaság állította elő a termelési érték többségét, bár a mezőgazdasági termelés abszolút értéke is növekedett. Ez az arány minden valószínűség szerint megkülönbözteti Szegedet az alföldi mezővárosok többségétől, a város fejlődésének üteme pedig a délmagyarországi városok (Arad, Temesvár stb.) fejlődéséhez teszi hasonlóvá. A jómódú adózók viszonyainak részletes elemzésére támaszkodva a szerző megrajzolja ezen adózók négy típusát. Az első típushoz, a kizárólag ipari-kereskedelmi tevékenységet folytatókhoz, a vizsgált adózók 21 %-a tartozott. A második típushoz soroltak alkották a leginkább figyelemre méltó csoportot — bár csak az adózók 12%-a tartozott ide —, vagyonilag ők voltak a legerősebbek. Az adófizetők harmadik típusa több