Századok – 1985
Közlemények - Balázs Sándor: Jászi Oszkár és a „Revista Vremii” V/VI 1195
1210 BALÁZS SÁNDOR foglalkoztatni Európa sorsa, s a kontinens helyzetének megjavítását súlyos személyiségek, különböző indoklással, az összefogásban keresték. A Revue de Genève például kikérte néhány kimagasló európai személyiség véleményét arra nézve, mi lesz Európa jövője, pontosabban: lehet-e szó valamilyen „európai közösségről", vajon a válság Nyugat szétesésének a jele-e, vagy újabb megfiatalodásra ad alkalmat. Az RV azonnal fölfigyelt a jelenségre, Grigore Gafencu cikket is írt erről.13 A fenti patetikusnak tűnő kérdésben benne volt az európai közös érdekek keresése, a szellemi egységteremtés reménye, de ugyanakkor közvetve a múlthoz való visszatérés lehetősége is. Az eredeti feltételezés szerint ugyanis Európában a kollektivitás eszméje leginkább a középkorban virágzott, amikor egy intézmény — az egyház — és egy ideológia (a vallás) égisze alatt, minden belső konfliktus ellenére, úgymond, az „egyöntetűség" uralkodott; kérdés most már, visszaállítható-e valamilyen ehhez hasonló állapot. Volt a kérdésnek egy rejtettebb rétege is: ha az egységformálás lehetőségére adott válasz igenlő, akkor ezt az összefogást valamilyen összehangolt ideológiai-politikai elvek alapján vagy érzelmi-tudati síkon (az Európához tartozás egyetemes átélésével) lehet-e elérni. A válaszok és az indoklások sokszínűek voltak. John Middleton Murry, neves angol irodalmár eléggé pesszimista hangulatot terjesztett, szerinte a háború nagy hiba volt, következményeiben megbontotta az ún. „európai szellemet", s aligha lehet hinni ennek közeli helyreállásában, ami pedig a vallásosság egybefogó erejét illeti, hasonlóképpen kételyei voltak, a vallást átfogó válság, szerinte, gyöngíti ezt az erőt. André Gide, Nobel-díjas francia író hasonlóképpen a vallás krízisében kereste a bajok okát, amit tetéz még az is, hogy a vallás és civilizáció eltérő irányba tolja az embert: az egyik a belenyugvást, lemondást, a másik az aktivitást, meggazdagodást sugallja, így egységteremtő szellemi kovászról aligha beszélhetünk Európában. Unamuno, spanyol író, filozófus már optimistább, bízik valamiféle vallásos röneszánszban, egy új vallás megteremtésében, amely megújhodott erkölcsével biztosítja nemcsak a kilábalást a válságból, hanem azt a közös etikai alapot is, amelyre az európai államok építkezhetnek. A filozófus Keyserling ugyancsak a válság erkölcsi oldalát hangsúlyozta, sőt magát a háborút is az erkölcsi megingás külsővé válásának tartotta, az elitelmélet híveként egy különleges rendeltetésű csoport fellépését tartotta szükségesnek ahhoz, hogy az európai lélek a maga szellemi energiájának magas fokára emelkedjék. Ilyen s ehhez hasonló elméletek keringtek a korabeli Európában, majdhogynem mindenki (jellemző, hogy még a sarkkutató Nansen is) szükségét érezte véleményt mondani Európa jövőjéről, amely az egyöntetű álláspont szerint csakis az államok, népek, nemzetek egymással szembeni bizalmatlanságának felszámolásával lehet bíztató. Bevezették az „európai szellem" fogalmát, persze a legkülönbözőbb értelmezésben, egyesek ennek meghonosításában keresték a kiutat, hangsúlyozták a 13 Gr. Gafencu: Europa de mâine. [A holnapi Európa.] RV 1923. febr. 4. 2. sz. 9—11.
