Századok – 1985

Történeti irodalom - Oszmanszkaja imperija i sztranü Cental’noj Vosztocsnoj i Jugovosztocsnoj Evropü v XV–XVI vv. Glavnüe tendencii politicseszkih vzaimootnosenij (Ism.: Niederhauser Emil) IV/1049

1050 TÖRTÉNETI IRODALOM zadban már gyakoribbakká válnak az erőszakos térítési kísérletek, különösen a stratégiai szempontból fontos területeken. A kötet nagyon jól mutatja be a birodalom és a krími kánság kapcsolatait, a kettő közti valamiféle munkamegosztást, nevezetesen azt, hogy a voltaképpen vazallus kánság olykor látszatra a birodalomtól eltérő, azt keresztező külpolitikát folytatott, aminek azonban pusztán a többi kormányzat megtévesztése volt a célja. Minthogy az Oszmán Birodalom áll a középpontban, elsőrendűen Konstantinápolyból szemlélik a szerzők az eseményeket. Az oszmán külpolitika aktivitását és ügyességét emelik ki, amely értett ahhoz, hogy a szemben álló feleket megossza, ezzel megakadályozza egy széles ellenséges front kialakulását. Ezért szította az oszmán kormányzat előbb a Jagellók belső ellentéteit (a lengyelországi és a magyar-és csehországiakét), később a Habsburgok és a lengyel-litván állam, illetve ez utóbbi és Oroszország ellentétét. A diplomáciai játék öröknek tűnő szabályai, hogy a szomszéd szomszédjával érdemes szövetkezni, ebben a több mint egy évszázadot felölelő szakaszban is nagyon jól mutatkoznak, a Mátyás alatti magyar-orosz viszonyban, vagy később a Habsburgok és Oroszország vonatkozásában, mindkét esetben a Jagellók állama elleni éllel. A két dunai fejedelemség stratégiai jelentőségét a szerzők méltán hangsúlyozzák, de mintha eltúloznák a román fejedelmek ebből adódó manőverezési lehetőségeit. Függetlenségük elvesztését viszonylag késői időpontra teszik, Havaselvénél a 15. sz. végére, Moldva esetében egyenesen a 16. sz. derekára. Persze, ha a meg-megújuló elszakadási kísérleteket tartják elsőrendűnek (amelyek egyébként csak lengyel vagy magyar vazallusságot jelentettek), akkor akár Vitéz Mihály koráig is lehetne terjeszteni az oszmánoktól való függetlenség szakaszát. És még egy: ha az oszmán diplomácia ilyen fontos szerepet játszik, ennyire hajlékony, ennyire sikeres (ami egyébként helytálló is), akkor érdemes lett volna az oszmán külpolitikai intézményrendszert is részletesebben vizsgálni, beleértve ebbe elsőrendűen a görögök szerepét. A szerzők úgy látják, hogy Lengyelország, Magyarország és Ausztria korábban vált soknemzetiségű állammá, mint Oroszország vagy Csehország, hiszen Oroszország pl. érdemben ekkor még csak az orosz területek egyesítésére törekedett. Ez persze III. Iván korára még nagyjából elfogadható, ha az északi orosz területek nem orosz lakosságától eltekintünk, a kazanyi és asztrahanyi kánság meghódításának az idejére azonban már mindenképpen nehezen érvényes. Csehország pedig, amelyhez ekkor nemcsak Morvaország, hanem Szilézia is tartozott, a 13. századtól, vagy, ha Sziléziára figyelünk, legkésőbb a 14. századtól mindenképpen többnemzetiségű ország volt, ha nem így lett volna, a huszita mozgalom bizonyos aspektusai sem volnának érthetőek. Ez az időbeli „décalage" tehát véleményünk szerint nem olyan jelentős, hogy érdemes volna külön hangsúlyozni. Az a megállapítás is problematikus, hogy az oszmán terjeszkedés megakadályozta etnikailag egységes országok létrejöttét; a szerzők itt Oroszországra hivatkoznak, amelynek a területét mintegy kettéosztották. Csakhogy ez megint olyan jelenség (érdemben a későbbi ukrán és belorusz területekről van szó), amely a litván állam 13. századi megerősödésével vette kezdetét, tehát nem kapcsolható egyértelműen az oszmánok expanziójához. Persze, végső fokon nem kétséges, hogy az oszmán terjeszkedés számos deformálódást okozott, de a soknemzetiségű összetétel erre az időszakra már évszázados jelenség, igaz, a deformálódás akadályozza meg az egy etnikum - egy állam talán kívánatos elkülönülésének kibontakozását. Az I. B. Grekov által írt 5. fejezet egy helyen azt feszegeti (93.), hogy Mátyás hangoztatta a horvát és szlovák területekre vonatkozó „történeti jogokat". A szerző Kari Nehringnek Mátyás külpolitikájáról írt könyvére hivatkozik, de abban ez nem található meg. Hiszen különben is, Mátyás idején a horvát és szlovák területek egyaránt magyar uralom alatt álltak. Történeti jogokat ekkor többnyire nem az uralom alatt álló, hanem a meghódítandó területek kapcsán hangoztattak (mind majd később mondjuk II. Katalin a Fekete-tenger északi partvidékének a vonatkozásában). Ez a néhány kritikai észrevétel természetesen nem módosíthatja érdemlegesen a kötet egészében véve igen pozitív értékelését. A szerzők valóban igyekeztek komplexen tárgyalni az egész eseménytörténeti kérdéskört, és éppen a komplex látásmód révén jó néhány figyelemre méltó megállapítást tudnak tenni. Talán azt is érdemes pozitívumként kiemelni, hogy a szerzők szakítottak az eddigi tartózkodással, amely Kelet-Európát mindig elkülönítette Közép- és Délkelet-Európától, pontosabban ezt a két, illetve három régiót egymástól elszakítva tárgyalta, s számos problémát, amely pedig a szorosabb értelemben vett Kelet-Európát is érinti, csak közép- és délkelet-európai aspektusban tárgyalt. A szempontnak ezt a kiszélesítését csak örömmel üdvözölhetjük.