Századok – 1985

Történeti irodalom - Balázs János: Magyar deákság – Elvek és utak (Ism.: Bellér Béla) IV/1043

1044 TÖRTÉNETI IRODALOM mindmáig vitatott történelmi, művelődéstörténeti kérdésekben igazítanak el bennünket. Ha valamennyi szófejtést nem is lehet még elfogadottnak tekinteni, annyi kétségtelen, hogy mindegyik jól megalapozott, sokoldalúan alátámasztott és nemegyszer szellemes. Meglepően újszerű képet kapunk többek között a magyarság nemzetségi és törzsi szervezetéről a nyelvi modell tükrében. A nyolc magyar törzsnév közül öt - Nyék, Megyer, Kürt, Kér és Keszi - bizonyul finnugornak és csak három - Gyarmat, Tarján, Jenő — török eredetűnek. A szerző a finnugor törzsneveket is részben vagy egészen újraértelmezni. A Kürtöt a hangszerrel, a Kért a (fa) kéreggel, a Keszit a keszeg hallal hozza összefüggésbe, és totemisztikus neveknek fogja föl. Ugyancsak új értelemmel látja el a Levédi, Léi és Teveli személyneveket. Az első kettő a lő, a harmadik a tövik (= szúr) igéből alakult. E névadással a fejedelmi sarjaknak, vezéreknek harcias természetére utaltak. Nem kevésbé érdekes a székely név magyarázata. A szerző a föltehetőleg 'gyepű, sövény' jelentésű ómagyar székü névszóból eredeztetni. Folytassuk a sort a deákok, zarándokok, vendégek, vidék bravúros etimológiáival. A magyar deák nevezetnek - itt ismét visszakanyarodunk Révai Miklóshoz - a bizánci diákonosz a végső forrása. Jelentése templomszolga, előénekes, valamint írnok. Hozzánk a déli szláv dijak szóalakban jutott el, talán már all. században, de legkésőbb az 1200-as évek elején. ,Latin'jelentését nálunk az 1200-as évektől kaphatta, amikor a Bizánccal történt szakítás után a görög szertartású egyházi szláv nyelvű liturgiát a latin szertartás váltotta fel, és így a korábbi egyházi szolgálatot végzőknek meg kellett tanulniuk latinul. Nem kevésbé izgalmas a zarándok, vendég, vidék szavak nyomozása. A zarándok szó a 13. század elején bukkant fel. Forrása az óegyházi szláv nyelv, ,utazó' .zarándok' értelmű szava. Ez viszont egy ugyanilyen jelentésű és szerkezetű görög szónak tükörszava, amely egy héber szó tövének átvételével alakult. A zarándok szavunknak régen a vendég volt a szinonimája. Ez viszont a ,velence' jelentésű latin veneticus, olasz nyelvjárási vendego vagy délszláv venedik alakra vezethető vissza. Nyelvünkben már all. században megvolt. A jelentésváltozást azzal magyarázza a tanulmány, hogy az első vendégek, akik hozzánk és a balkáni népekhez érkeztek, velencések voltak. Ugyanide kapcsolhatjuk vidék szavunk eredetét is. A ciklus további tanulmányai! az oklevél-és a levélíró deákokat mutatják be, a tulajdon, ínség, szegénység fogalmak etimológiájával a nomád feudalizmus eszmevilágát derítik fel, és a magyar jogi műszavak eldeákosodásával foglalkoznak (jobbágy: jobagio, bírság: birsagium stb.). Mindegyik tanulmány újabb és még élvezetesebb szellemi kalandra csábít. A tanulmánykötet harmadik és egyben utolsó része az európai nyelvi modellnek különböző szinteken - a hangoktól, betűktől egészen a mondatokig és a stílusig - tükröződő hatását, valamint középkori verselésünk rejtelmeit bogozza. Helyet kapnak itt az indouráli nyelvrokonság cáfolata, a nyelvtipológia alapkérdései éppúgy, mint a Pray-kódex latin Sermo-ja, a Halotti Beszéd, valamint Telegdi Csanád esztergomi érsek latin halotti búcsúztatója egymáshoz való viszonyának vizsgálata vagy a középkori magyar verselés problémái az Ómagyar Mária-siralom és folytatói tükrében, nemkülönben a latin-magyar verselés, a „deákos-iskola" keletkezéstörténete. Beható figyelmet szentel a szerző az európai modellnek tekintett „syntaxis ornata", magyarul: ékes szókötés történetének a 17. század eleji Rimay János költői és baráti körétől egészen a 19. század közepéig, Arany Jánosig. A „syntaxis ornata" a 17. századi francia jezsuita tanár, Fr. Pomeynek a 18. században is széles körben használt retorika-stilisztika könyvei, Noszkó Alajosnak 1791-ben Pesten megjelent Virág-Szótára, de főleg Szvorényi József ciszterci tanárnak Magyar ékes szókötés c. könyve révén vált véglegesen magyarrá. Szvorényi tanítványa volt az a Négyessy László, akinek nevezetes egyetemi stílusgyakorlatain az ékes magyar szókötésnek olyan jelesei adtak egymásnak találkozót, mint Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Juhász Gyula. Mint a fonti rövid áttekintés is igazolja, a Magyar deákság c. könyv a nyelvtudomány széles területeit öleli fel, és mindenütt korszerű nyelvtudományi műveltséggel látja el olvasóját. Bár ismeretanyaga lenyűgöző, ez sohasem válik nyomasztóvá vagy érthetetlenné. A szerző világos koncepciója, átgondoltan logikus előadása, témáihoz érzékenyen simuló és emellett szellemes stílusa még a laikus olvasóhoz is közel tudja hozni ezt a nagyszerű művet. A recenzensnek ilyenformán csak néhány ceruzajegyzet marad. Seneca, Plinius, majd a későbbiek közül Iuvenalis, Persius, Statius nem a római aranykornak (125.), hanem az ezüstkornak írói. VII. Ince pápa (286.), helyett nyilván III. Ince értendő. A teljes Arisztotelészt - méghozzá görögből - inkább a 13. század második, mint első felében (470.) ismerte meg a Nyugat,