Századok – 1985
Történeti irodalom - Balázs János: Magyar deákság – Elvek és utak (Ism.: Bellér Béla) IV/1043
TÖRTÉNETI IRODALOM 1043 Mindezek a felhozott ellenvetések nem csökkentik Mezey László könyvének jelentó'ségét. Egészen elsőrangú benne a munka legnehezebben megoldható része, maguknak az egyes töredékeknek tartalmi meghatározása (és datálása is). Főleg a 9-11. századi töredékek olyanok, amelyeknek nagy nemzetközi jelentőségük is van. A mi szűkebb magyar szempontunk számára pedig minden egyes darab, amelynek magyarországi provenienciája szigorúan véve is bizonyítható, értékes gyarapodása egyébként olyan csekélyszámú középkori kódexállományunknak, fontos forrása művelődéstörténetünknek. Csak őszinte sikert kívánhatunk a további munkához és érdeklődéssel várjuk a következő kötetek megjelenését.* Csapodi Csaba BALÁZS JÁNOS: MAGYAR DEÁKSÁG Elvek és utak. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980. 656 1. Ritka az a nyelvtudós, aki tudományának legkülönbözőbb ágazatait egyenlő színvonalon, egyforma tökéletességgel tudja művelni. Az még inkább, aki a szakágazatok kutatási eredményeit széles művelődéstörténeti keretbe képes illeszteni. Minthogy a fenti mű mind e két ritka erénynek meggyőző bizonyítékát adja, megjelenését nem csupán a nyelvtudomány, hanem egész szellemi életünk nagy nyereségének tekinthetjük. A tanulmánykötet címe visszautal Révai Miklósnak 1805-ben megjelent első magyarul írt magyar irodalomtörténetére, egyben a magyar nyelvtudomány első kézikönyvére, A Magyar Deákságra. Deákságnak Révai a literaturát fordította, és szűkebb értelemben írástudást, tágabb értelemben irodalmat értett rajta. Ennek művelője, a deák írástudó iskolázott, müveit embert jelentett, illetőleg - minthogy nálunk a tanítás nyelve évszázadokon át, egészen 1844-ig a latin volt - „latinul tudó" vagy egyszerűen „latin" embert. A választott kötetcím az összegyűjtött tanulmányoknak arra az alapgondolatára utal, hogy nyelvünk, irodalmunk, kultúránk fejlődésében az írásbeliség kezdetétől egyészen a felvilágosodás koráig, Faludi Ferencig töretlenül érvényesült egy nyelvi modell, a latin nyelv és műveltség hatása. A tanulmánykötet első ciklusának nyelvelméleti, nyelvbölcseleti tanulmányai azt a folyamatot mutatják be, hogyan dől meg a külföldi és hazai nyelvelmélet és nyelvfilozófia hatására a latin nyelvi eszmény, és mint váltja fel ezt egy a nemzeti nyelvek fölé boltozódó eszményi nyelv, majd pedig az egyes nemzeti nyelvek, amelyek éppen olyan egyetemes érvényt igyekszenek maguknak tulajdonítani, mint régebben a latin nyelv. Ez a tanulmányciklus, amikor plasztikus képet rajzol egyfelől a magyar Kalmár György, Kempelen Farkas, Verseghy Ferenc, Szemere Pál, Kis János, Pápay Sámuel, Teleki József, másfelől a német Vater, Janisch és társaik nyelvtudományi munkásságáról, két tanulsággal is szolgál. Az egyik az, hogy irgalmatlanul a sutba kell vágni a magyarság filozófiai érzéketlenségéről széltében-hosszában elterjedt hiedelmet; a másik pedig, hogy a magyar nyelvtudomány korabeli, 18-19. századi képviselői egyenrangú partnerei voltak külföldi tudóstársaiknak. A könyv második, bennünket közelebbről érdeklő nyelvtörténeti ciklusának etimológiai vizsgálatai egyrészt tágabb nyelvtörténeti összefüggéseket derítenek fel, másrészt szűkebb körű, de *Még el sem küldtem az elkészített ismertetést a szerkesztőségnek, amikor értesültem arról, hogy Mezey László tragikus balesetben életét vesztette. Remélhetőleg a megkezdett munkát tanítványai az ő nyomán folytatni fogják.
