Századok – 1985
Történeti irodalom - Meyendorff John: The byzantine legacy in the orthodox Church (Ism.: P. Gábor Ferenc) IV/1037
TÖRTÉNETI IRODALOM 1039 a szerzetesi mozgalom iszichaszta-palamita megújítását, a Paleológ-reneszánsz követését). Ugyancsak a jövőben mutatott, hogy a Nikeai császárság idején már nem a „rómaiak", hanem egyre természetesebben a „görögök" alkották a maguk összezsugorodott nemzeti államát. Ezzel szemben a császároktól a konstantinápolyi „egyetemes" patriarchák veszik át fokozatosan a keresztény világ fölötti felelősséget, az egyházi-erkölcsi-lelki vezetés a közös ortodox hit és hosszú időn át dogmává merevült tekintélyük alapján. Úgy tűnik, hogy Bizánc eleste után az ortodox egyház olvasztja magába a birodalmi univerzalizmus lényegi vonásait, hogy Charles Diehl szavaival „Byzance après Byzance" legyen. Ezt a lehetőséget azonban újabb fejlemények teszik kérdésessé. A konstantinápolyi patriarchátus tegnap és ma, valamint Az egyházi regionaliz mus: közösségi szerkezet vagy ürügy a szeparatizmusra? c. tanulmány a legújabbkori nacionalizmusok hatását vizsgálja a hagyományos bizánci univerzalizmuson belül föllelhető legitim regionalizmusra. Az újjáéledő európai nacionalizmus a 19. század végén érte el Kelet-Európát, és a nyugati szemléletű, szekularizált értelmiség révén csak annyiban érdeklődött a helyi egyházak iránt, amennyiben azok a nemzeti önállósulás eszközeiül szolgáltak. Az egyházi vezetők ösztönös félelemmel, szellemi fölkészületlenséggel és tehetetlenséggel szemlélték az egyház egységét aláásó új, világias láz terjedését, de a gyűlölt török vagy osztrák uralom fönntartásában sem voltak érdekeltek. A végeredmény nemcsak a kisebb-nagyobb kelet-európai nemzeti államok és nemzeti egyházak önállósulása lett, hanem az is, hogy ezek engesztelhetetlenül egymás ellen fordultak, illetve az egyházak esetében, kapcsolataik formálissá váltak. A korábban legnagyobb összekötő erőt képviselő konstantinápolyi patriarchátus maga is a görög nacionalizmus eszköze lett. A legnagyobb ortodox nemzeti egyház, az orosz pravoszlávia sorsa ugyan különbözött a balkániakétól, de végső soron ugyanoda torkollt, mert a cárizmus Bizánctól örökölt univerzalista birodalmi ideológiája a 16-19. század között fokozatosan elvilágiasodott, nacionalizálódott, és az egyház hangadó részét jól manipulálható szinodális szervezetben az államhatalom szolgálatába állította. A bizánci örökség tehát Meyendorff véleménye szerint súlyos veszélyben van. Az utóbbi másfél évszázadban ennek letéteményesei, az ortodox nemzeti egyházak alapvető orientációs problémákkal küszködnek nemcsak a bizánci tradíciók fönntartásában, fönntarthatóságában, hanem ennél jóval eredetibb, vallási funkciójuk betöltésében egy vallásilag érdektelenné vált világban. Ha nem sikerül visszatalálniuk az egyházi nacionalizmust, sőt a bizánci területi elvet megelőző, hiteles egyetemességre, akkor pl. a konstantinápolyi patriarchátus középkori címek és ritualizált szokások további őrzésével vagy a modern, szekularizált hellenizmus elfogadásával egyaránt csak saját agóniáját nyújtaná meg. Ma tehát az egész bizánci ritusú ortodoxia ott tart, hogy a hagyományok konzervatív, formális őrzésével éppen a hagyományok belső, mindig aktualizálható, szemléleti, filozófiai-teológiai értékeit engedné elveszni, melyek csak valós emberi és közösségi igényekkel találkozva elevenedhetnek meg. Ezekről az értékekről szól meggyőzően a kötet többi tanulmánya: Jusztinián császár, a birodalom és az egyház; Az iszlám bizánci szempontból; A liturgia mint vezérfonal a bizánci mentalitáshoz; Társadalom és kultúra a 14. században: vallási problémák; Palamasz Szt. Gergely „A szent iszichaszták védelmében"; Szt. Vazul, az egyház és a karizmatikus irányítás. P. Gábor Mózes 10*
