Századok – 1985

Történeti irodalom - Meyendorff John: The byzantine legacy in the orthodox Church (Ism.: P. Gábor Ferenc) IV/1037

1038 TÖRTÉNETI IRODALOM kutatásai mellett jelentős szerepet játszik a keleti kereszténység amerikai átültetésében és az egyházak közötti ökumenikus dialógusban. Legutóbbi könyvében azokat a kisebb tanulmányait és alkalmi előadásait gyűjtötte össze, melyek így vagy úgy érintik a címben jelzett témát, vagyis a „bizánci örökséget az ortodox egyházban". Az egyes tanulmányok mozaikjaiból kirajzolódik a Bizánci birodalom Kelet-Európát és Közel-Keletet több mint ezer éven át formáló szellemi-politikai arculata, sőt előzményein és utóéletén keresztül az egyhátörténet - sajátos, ortodox szempontból nézett - egésze. Mint a kötet címe is sejteti, a szerző két probléma megoldását tartotta szem előtt. Egyrészt, a bizánci hagyomány lényegi folytonosságát, működési mechanizmusát igyekezett bemutatni a történelmileg változó, relatív jelenségek mögött. Másrészt, a bizánci politikai gyakorlat és a hivatalos ideológiául szolgáló keresztény ortodoxia labilis egyensúlyát, szervesülő, Bizáncra olyannyira jellemző egységét és egyre újabb feszültségeket keltő különbözőségét követi nyomon. Hiábavaló kérdésnek tűnik, hogy vajon Bizánc hozta-e létre az ortodox egyházat vagy a keleti kereszténység művének tekinthető-e a bizánci birodalom, mert mindkettő egymást alakítva, közvetlen kölcsönhatásban létezett. Ez magyarázza döntően meg, hogy a birodalomnak és Jogutódjának", az orosz cárizmusnak a megszűnte miért hozott páratlanul súlyos krízist a felekezetté degradálódott mai ortodox egyház számára is. A kötet első tanulmánya a bizánci egyház rövid áttekintése, mely a Dictionary of the Middle Ages (Scribner's, New York) számára készült, már Bizánc folytonosságának és sajátos másságának problémájával kezdődik. A magát mindvégig rómainak érző és nevező birodalom születése legkorábban 324-re, az Új Rómának is nevezett főváros, Konstantinápoly alapításának az idejére tehető. Európa és Ázsia határán csak olyan birodalom jöhetett eleve létre, mely a profán, tartalmilag kiürült római univerzalizmus helyett és folytatásaként minden emberi különbözőséget ideológiailag-vallásilag újra föloldó, belső egyesítő erővel rendelkezik. A kereszténység fő áramlatának, a későbbi ortodoxiának a bekapcsolása az állami-társadalmi életbe azzal a kettős félreértéssel járt, melyet egyesek bizánci teokráciának, mások pedig bizánci cezaropápizmusnak neveznek. Egyházi szempontból ugyan szó sem lehetett a császár istenítéséről, a „világ" urát „csak" Krisztus képmásának, képviselőjének, „apostolokkal egyenlő" követének tekintették, aki az állam vezetése mellett anyagilag-szervezetileg gondoskodik az egyházról, sőt, a hit terjesztéséről is a pogányok között. A páratlan, jelképekkel csak körülírt, de meghatározhatatlan minőségű császári hatalmat az egyház hajlandó volt teokráciának látni és ezzel saját, a birodalomban betöltött szerepét is szépíteni. Másrészről - és ez ellen Meyendorff mindig tiltakozik - a császár egyházat manipuláló, gyakran a hit dolgaiba is beavatkozó hatalmát sokan, főleg nyugaton, cezaropápizmusnak minősítették. Ez azonban általánosítva téves, mert sohasem fejeződött ki végleges, jogilag rögzített formában a császári hatalom az egyház fölött, sőt, a közhit szerint a császár csak hitbeli ortodoxiája esetén számíthatott alattvalói engedelmességére. Kiemelkedő egyházi személyiségek egész sora tudta szembefordítani az egyházat egy-egy hatalmát túllépő császárral: eretnek császárnak, úgymond, nem engedelmeskedtek. Az egyházi és állami hatalom páratlan összefonódása azonban maga is a kölcsönös megrázkódtatások elkerülésére, közös „szimfóniára" ösztönzött mindenkit. Jusztinián híres 6. novellája ugyan megpróbálta elkülöníteni egymástól az isteni és az emberi szférát, hogy kijelölje a papság és a császári hatalom illetékességét az egyikben, illetve a másikban, ilyen határok azonban a gyakorlatban nem léteznek, ami újra és újra feszültté tette, de nem borította föl a bizánci hatalmi viszonyok kényes egyensúlyát. A kötet Ideológiai krízisek 1071 és 1261 között Bizáncban c. tanulmánya szerint a mantzikerti vereség és Bari elvesztése után (1071) a birodalom katonailag két tűz közé került, hatalma véglegesen megroggyant, és ez lényegesen módosította a belső, állam-egyházi kapcsolatokat is, de meglepő módon Bizánc kulturális-szellemi kisugárzása fönnállásának utolsó századaiban sem csökkent, hanem az erős Makedón dinasztia alatt tapasztaltnál gyakran nagyobb volt. Ebben a kritikus időszakban a birodalom római eredetű univerzalista ideológiája egyre jobban elszakadt a tényleges helyzettől, de politikai gyakorlata rugalmasan próbált alkalmazkodni az adott körülményekhez, pl. elismerik a balkáni szláv államokat, keresik a közeledést nyugat felé, újra és újra napirendre kerül az egyházi egység rendezése Rómával. A politikai-ideológiai pluralizmus elfogadása a keresztény világon belül fokozta Bizánc teológiai-szellemi hatását szerte Kelet-Európában (ld.