Századok – 1984

TANULMÁNYOK - Kemény G. Gábor: Felsőoktatásunk a dualizmus korában 64

FELSŐOKTATÁSUNK A DUALIZMUS KORÄBAN · 65 A nevelő, az egyetemi oktató önmagában és a környező világban vizsgálódik, így keres választ kétségeire, nyitott és megoldatlan problémáira. Idézzük újra a nagy kutatót és nevelőt, aki nyolc év múlva, a millennium küszöbén néhány hónapos kultuszminiszterség, az atyja emlékét és szándékait megörökítő szakkollégium létrehívása után menekülésszerűen hagyja majd el a hivatalos művelődéspolitika terét, hogy ezentúl csak a tudománynak, a tudományos szintű egyetemi oktatásnak éljen. „A legkeserűbb csalódás - úja — a vizsgálatokon vár a tanárra. A gondosan egybeállított s tudományosan átgondolt előadások után kénytelen kérdéseit a középiskola színvonalára alászállítani, hacsak a képtelenségig következetes lenni nem akar, s a vizsgálandók 99 százalékát meg nem buktatja."2 Szűijük ki ebből a végsőkig kiélezett és elkeseredett bírálatból a tényleges valóságot: ha nem is ilyen mértékben, de a kor egész felsőoktatása válságban van, még akkor is, ha a világhírű fizikus által túl magasra emelt mércét a kellő szintre állítjuk, azaz „alászállítjuk". Ez az általános (a műszaki tudományokban és az orvostudományban, igaz, kevésbé érzékelhető) válságtünet a korszak egész felsőoktatásának egyik jellemzője. Az oktatás — a társadalmi-gazdasági problémák rendezetlensége, megoldatlansága és felsőoktatásunknak a nagyvilág tudományosságával, felsőoktatásával való kapcsolatai hiánya következtében — nem tud lépést tartani a felsőoktatási struktúrával, a szerkezetben bekövetkezett jelentős eredményekkel. Eötvös Loránd elmarasztaló ítélete azonban nemcsak pedagógiai-módszertani bírálat, hanem elsősorban és mindenekelőtt társadalmi. S mert velejében az, hatása és időszerűsége kihat az egész korszakra. Mert vajon vitatható-e, hogy a rendszer első éveinek általában reményt keltő kezdeményezései után a hazai felsőoktatás egész területén visszaesés, színvonalcsökkenés következett be, s ez mind a tudományos képzés, mind az egyetemi és főiskolai belső szervezet s az ezt a szervezetet irányítani igyekvő miniszteri „szabályzatok" vonalán a hetvenes évek elejétől bekövetkezett? Ismét a természettudós és szabadgondolkodó Eötvös fogalmazásában: Igaz ugyan, hogy jó szabályzatok jó tanárok nélkül jó iskolát nem teremthetnek, de bizonyos az is, hogy rossz szabályzatok még a legkiválóbb tanárok működését is megbéníthatják Részben — folytatja — ilyeneknek tartom én nálunk az egyetemi tanításra vonatkozó szabályzatokat, melyek külföldi minta után, s így inkább csak a külföldi viszonyoknak megfelelőleg készültek. Az utolsó évtizedek tapasztalatai elég támpontot szolgáltatnak már arra, hogy e szabályzatokat a mi sajátszerű viszonyainkhoz mérten, a mi igényeinknek megfelelőleg reformálni tudjuk."3 S hogy ennek az igénynek a kielégítése messzemenő társadalmi reformot is kíván, az jól ismert a Nyílt levél szerzője előtt, aki már ekkor és itt, két évtizeddel a Galilei Körnek a pesti diáknyomorról készített 1909. évi felmérése előtt rámutat a hallgatók nagyobb felét kitevő társadalmilag ellátatlan, nélkülöző tanulóifjúság ínséges helyzetére. Ezeknek — úja — „nincsen nyugodt szobájuk, melyben tanuljanak, nincsenek könyveik, és nincsen még elegendő idejük sem, mert önfenntartásuk érdekében írnokoskodni vagy leckéket adni kénytelenek".4 S vajon változott-e lényegesen a helyzet a korszak időben nagyobb, a társadalmi kérdések felvetését tekintve gazdagabb és mozgalmasabb második felében, évtizedekkel az »Uo. 308. 3Uo. 4Uo. 313. S Századok 1984/1