Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Merchav; Peretz: Linksozialisten in Europa zwischen den Weltkriegen (Ism;: Jemnitz János) 583
584 TÖRTÉNETI IRODALOM Max Adler egykori, és Bauer barátjának és életrajzírójának, Otto Leichternek kései kritikáját, akik mind Bauer szemére vetették, hogy az elméleti megállapításokkal, pártprogramokkal szemben a gyakorlatban visszariadt a megfelelő' lépésektől. A vonatkozó magyar irodalomban ugyancsak homályba vész, hogy 1934 után a szocialista mozgalomban milyen kettős megújulás következett be: mind Bauernél és a hazai illegális mozgalomban, mind pedig Max Adlernél, aki szakít a szociáldemokrata párttal, s egyúttal egyfajta „eurokommunista" alternatívát kínáL Ugyanilyen alapos konkrét a német mozgalomról nyújtott kép, amelynél Merchav világosan láttatja a német és osztrák mozgalom közötti rendkívül nagy különbségeket. így azt, hogy a német pártvezetés jobboldali, a baloldallal szemben türelmetlen, s a baloldal egy része éppen ezért nagyon hamar a pártkereteken kívülre szorul. De ezek a csoportosulások jelentősek voltak, nem annyira tömegbefolyásban, mint inkább mondanivalóban. Talán a német szociáldemokrata baloldalról, a SAP-ról és a „Neue Linke", „Neu-Beginnen" csoportosulásról még több sejtésünk lehetett, bár ennek magyar nyelvű irodalma - ma már érthetetlen módon - nincsen. A francia szocialista baloldal esetében a hiány még fokozottabban igaz. A két világháború közötti szocialista pártról a magyar nyelvű irodalom lesújtóan szegényes, és ezen belül a szocialista ellenzék úgyszólván meg sem jelenik, sem a pártonbelüli, sem a pártonkívüli. Merchav munkája e vonatkozásban kitűnően tájékoztat, megjelöli a csoportokat, körülbelüli befolyásukat, orgánumaikat, főbb elképzeléseiket, sőt még a baloldal belső vitáit, szakadásait is - ami például Zyromski és Pivert csoportosulása között következett be, mind a bel-, mind a külpolitika kérdéseiben. Merchav végül még elvezet az olasz régióba is, de itt inkább csak rövid vázlatot nyújt, egyfelől még a régi előtörténetére, az 1911— 1912-es szakítás mozzanataira, a baloldal egykori győzelméről tájékoztat, majd a háború alatti Lazzari—Serrati vezetésről ír, s végül az 1918-1922-es szakasz problémáit ismerteti. Ennél hangsúlyozza a belső megosztottságot s annak súlyos visszavető hatását, hogy az olasz kommunista mozgalomban nem a Gramsci-Togliatti, hanem a Bordiga elképzelés érvényesült Merchav nem egy helyen csak problémákat érzékeltet, anélkül, hogy alaposabb elemzésre vállalkozna. Áll ez például francia vonatkozásban az egyik legkritikusabb időszakra, a Népfront éveire, s a baloldal és a Blum-vezetés gyakorlati megítélésére, a tételek és a valóság szembesítésére. De ugyanígy Merchav osztrák relációban hajlik arra, hogy Bauer 1918-as helyzetértékelését felülbírálja - de itt sem jut el a valóság elemzéséig, megközelítése itt is inkább „a kellett volna", s a „bekövetkezett nagyobb rossz" megelőzése. Miként megint csak francia relációban a szocialista baloldal és a szakszervezeti gócok kapcsolata - ami rendkívül fontos összefüggés - mindvégig homályban marad. A kötet — hangsúlyozzuk - posztumusz írás, így feltehetően sok minden pontosítása, árnyalása, kifejtése ezért maradt el. Áll ez arra is, hogy az olasz szociaüsta baloldal csak az 1920-as évek elején szerepel, holott a 30-as években is fontos és színes áramlat ez. Nélkülözzük a nemzetközi körképből a spanyol, angol, holland baloldalt (a spanyol ráadásul elméletileg is, gyakorlatilag is elsőrendűen fontos), miként hiányzik a skandináv régió is, ahol a norvégok szerepe egy időszakban rendkívül markáns, de a finn baloldal is jelentős erő volt. A tablóról hiányzik az orosz baloldali szocialisták arculata, holott Martov és T. Dan az egész SzMI-ben megbecsült szereplő volt, és persze szívesen olvastunk volna magyarjainkról is (Kunfi, Rónai, Böhm stb.). A hiányok ellenére, amelyek bepótlását sajnos Merchavtól már hiába várnánk, a munka így is igen sikerülten vázolja a fő tendenciákat és problémákat. Az érdeklődők végre „belülről" képet nyerhetnek a baloldali szocialista alternatíváról. Jemnitz János
