Századok – 1984
TANULMÁNYOK - Ránki György: Oroszország gazdasági fejlődése 1861-1917 433
468 RÄNKI GYÖRGY sadalmi, politikai okait, azt a körülményt, hogy a cárizmus nyitása az ország modernizálása irányában nem volt azonosítható valamiféle iparosítási célkitűzéssel. A modernizációnak számos olyan eleme volt, aminek elkerülhetetlenségéről meg voltak győződve, és ez feltétlenül tartalmazta az ipari fejlődés bizonyos elemeit is, de sem a cár, sem a felső bürokrácia, még kevésbé a nemesség, egyáltalán nem tartotta kívánatosnak a gazdasági fejlődés olyan irányát, mely a konkurrens és nyugaton hatalomra jutott ipari burzsoáziát erősíti, és egyidőben megteremt egy olyan ipari munkásosztályt is, melynek társadalmi veszélyességéről már akkor értesülhettek, mikor az még Oroszországban jóformán meg sem született. De eddigi fejtegetéseinkből — úgy véljük — egyértelműen kiderül, hogy a kérdés lényegét nem a vezető rétegek szándékaiban, vagy gazdaságpolitikájában kell keresnünk, hanem abban a fejlődési modellben, melybe Oroszország bekapcsolódott, pontosabban bekapcsolódhatott a nemzetközi gazdasági körülmények folytán. Ez a fejlődési út azt is jelentette, hogy egy hosszabb fejlődési szakasz még nem az ipari fejlődésre összpontosul, hiszen az exportorientált gazdaság bázisa a mezőgazdaság volt, és a bekapcsolódási mechanizmus, nem utolsósorban a külföldi tőke is ehhez, illetve ennek értékesítési feltételeit megteremtő vagy megjavító vasútépítéshez kapcsolódik. S noha egy ilyen export-orientált fejlődés nem korlátozódik tisztán a gazdaság néhány szektorára, továbbgyűrűző hatása az egész ipart és egyes meghatározott ágazatokat felgyorsít — különösen, ha mint Oroszország esetében a termelési tényezők ehhez kedvezőek, és a politikai feltételek — egy politikailag önálló nagyhatalom — az egyszerű perifériális beilleszkedést a fejlett gazdaságba nem teszik lehetővé. Ugyanakkor az is világos, hogy a belső piac fejlettsége, illetve fejletlensége mellett az ipar nem lehetett az a szektor, mely az átalakulás hordozóerejévé, vezető mozgató gépezetévé válik. A reform előtt — mint utaltunk rá — a modern gépi nagyipar még csak sporadikusan volt jelen Oroszországban. Természetesen működött már jó néhány nagyüzem — jórészt állami vagy földesúri tulajdonban —, nemegyszer jobbágymunkásokat alkalmazva. Kézműiparosok (vagy ahogy Oroszországban hívták őket: kusztáriparosok) százezrei dolgoztak a vidéki városokban, és elterjedt volt a kapitalizmus korai szakaszára oly jellemző paraszti házimunka a Verlag-rendszerrel kombinálva. Eleinte még inkább a régi felbomlása, mint az új erősödése volt megfigyelhető. Az új éra a jobbágymunkára alapozott földesúri nagyüzemek alól kihúzta a talajt, és a nemzetközi gazdasági életbe való bekapcsolódás a vasutak, a nyugati ipari áruk nagy tömegét zúdította az orosz piacra, mellyel ezek a régi típusú üzemek elavult és drága gyártmányaikkal aligha tudtak versenyre kelni. Ha a hanyatlás tendenciái talán a 60-as évek végétől megfordultak is, a 70-es és 80-as évek eredményeit nem tarthatjuk túlságosan meggyőzőnek. Lenin számítása szerint ugyan 1866-ban 644, 1879-ben 852, és 1890-ben 951 nagyüzem volt Oroszországban, és a 25 esztendő alatt az általuk foglalkoztatott munkáslétszám 231 000-ről 464 000-re emelkedett,7 2 a termelési érték pedig közel megháromszorozódott. Ezeket az adatokat aligha tarthatjuk túl meggyőzőnek egy közel 100 milliós országban. A 70-es évek végétől állami megrendelések révén és ipari vámokkal segítették a vasútépítéssel kapcsolatos hazai ipar-7J K I. Lenin: A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. In: Lenin összes Művei. Budapest, 1964. 3. kötet, 474-475. Teljesebb képet az orosz munkásosztály fejlődéséről: A. G. Rasin: Fomiroványije rabocsevo klassza Rosszii Isztoriko-ekonomicseszkije ocserki. Pod red. akad. Sz. G. Sztrumilina. Moszkva, 1958.
