Századok – 1984

TANULMÁNYOK - Ránki György: Oroszország gazdasági fejlődése 1861-1917 433

RÁNKI GYÖRGY 439 hogy ezek az elszigetelt pionír üzemek csak Pétervár vagy Moszkva körül voltak találhatók. Ezzel szemben az orosz vasipar bölcsője, a 170 vasolvasztót átfogó uráli ipar még az újat a régivel próbálta összeegyeztetni. A földesurak birtokában lévő vasolvasztók a földesúr erdejéből szerezték a feldolgozáshoz szükséges fát, a földesúr jobbágyait alkalmazták az ipari munkára is. A jobbágy gyárimunkás ellentmondásos figurája egyidejűleg még alkalmas volt arra, hogy áthidalja az orosz kohászati ipar egyre reménytelenebb elmaradottságát. Néhány Angliából származó technikai újítás átvételére is sor került. Voltak már kohók, amelyek meleg levegő fújtatással működtek, és a finomításnál is már a keverési eljárást alkalmazták, és kalapács helyett már gőzhengerrel formálták a vasat. Mindez azonban nem feledtethette el, hogy az orosz vastermelés a 18. század végétől 1860-ig csak megkétszereződött, miközben ugyanezen idő alatt Angliában huszonnégyszeres volt a növekedés. A jobbágyok ipari munkája még egy iparágban, a cukoriparban tette lehetővé az új ipari eljárások bizonyos mértékű bevezetését. Itt is a földesúr égisze alatt történt a birtokában lévő termények és embereknek az alacsony technológiai szintű gyártási folyamatban való egyesítése. Más iparágakban legfeljebb egy-egy halvány nyoma volt az új ipari technológiának. Az ipari munkások száma ugyan az 1804 évi 95 000-ről (ennek több mint fele jobbágy) 1860-ra 565 000 főre emelkedett (15% még jobbágy), de ez töredék volt a mezőgazdasági munkásság tengeréhez képest, és világossá vált, hogy a jobbágymunka sem közvetve, sem közvetlenül nem lehet az ipari termelés fellendítésének alapja. Mi több, azon iparágak, ahol alkalmazásuk fennmarad, képtelenné válnak a 19. század közepétől meggyorsuló új technológia alkalmazására. Oroszország és a fejlett nyugati világ közti szakadék az 1860 előtti években jelentékenyen elmélyült. Úgy tűnt, minden olyan politika, mely e szakadék további tágulását meg kívánja akadályozni, szembe kell nézzen a jobbágyviszonyok felszámolásának elkerülhetetlen feladatával. A reform szükségességének felismerése a hatalom — a cár, a nemesség egy része — által, és ösztönözve a kezdeti polgárság gyenge támogatásától, természetesen ha nem is döntötte el teljes mértékben a reform jellegét, jórészt meghatározta annak kereteit. Midőn 1861. március 5-én a cár aláírta a jobbágyság megszüntetésére vonatkozó dekrétumot, akkor már közel négy éve folytak — jórészt a nemesség körében - ennek előmunkálatai. Jóllehet, hogy nem egy nemes humánus megfontolásból állt a reform mellé, s a többség az elkerülhetetlen szükségesség felismerése folytán, az orosz nacionalizmustól indíttatva, de elzárkózott a hatalom, a gazdaság, még inkább a föld átengedésétől más társadalmi rétegek javára. Nyilván a föld jelentékeny újraelosztása, vagy a kárpótlás elmulasztása elképzelhetetlen volt az adott körülmények között. A földet, akár az közvetlenül a földesúr majorsági gazdaságához tartozott, akár a jobbágyparaszt művelte, változatlanul a földesúr „teljes és elidegeníthetetlen" tulajdonának deklarálták, viszont a föld egy részét — természetesen igen magas szintű megváltás ellenében (ott, ahol inkább a munkaerő, mint a föld volt a fontos), mégis átadták a parasztnak. Más vidéken viszont, ahol a föld volt értékesebb, és úgy tűnt, művelése a jövőben sem okoz gondot, nemcsak a volt majorsági birtok maradt a földesúré, de a régebbi paraszti földek is jelentősen megcsonkítva kerültek a volt jobbágy tulajdonába. És bár a rendelet kimondta, hogy a paraszti telkeknek elég nagynak kell lenniük ahhoz, hogy a paraszt megélhetését, valamint az államnak és a földesúrnak teljesítendő kötelezettségét fedezni tudják, mégis a legkülön-