Századok – 1984
FOLYÓIRATSZEMLE - Az amerikai katonaság társadalomtörténete. Áttekintés és javaslat a kutatómunkához 425
426 FOLYÓIRATSZEMLE iránti lojalitásukat ezzel is dokumentálni akaró etnikai csoportokkal. így lett az amerikai katona jelképe, politikai és kulturális műalkotása az etnikailag, kulturálisan, társadalmilag és gazdaságilag megosztott országnak, amely ezt a mítoszt is felhasználta ahhoz, hogy a világ többi részével szembeni felsó'bbrendűségét hangoztathassa. Ez a legenda azonban helyreigazítható és igazítandó, mert ha jó szintézis nem is, számos megbízható tanulmány és forrásanyag már található az irodalomban — szögezi le a szerző. Először is az amerikai katonai erő soha nem volt egységes, hanem etnikailag és fajilag igencsak megosztott (pl. fekete alakulatok, eszkimó egységek stb.). A hadsereg ritkán tükrözte - ha tükrözte valaha is - a teljes népesség társadalmi és gazdasági arculatát. Az I. világháború alatt a katonák között kb. 30% volt az írástudatlanok aránya az átlagos 6% helyett, a II. világháborúban pedig - a társadalmi arányokhoz viszonyítva - igen magas volt a felsőfokú végzettségű egyedek száma. Az a szólam is messze van az igazságtól, hogy a lakosság merő hazaszeretetből lépett be a hadseregbe. Olyannyira nem, hogy a kormányok mindig újra és újra kénytelenek voltak a behívás rendszeréhez folyamodni a háborúk alatt. (Pl. 1814-ben a Madison-kormány is.) A lázadások napirenden voltak mind a függetlenségi háború, mind a polgárháború idején. Sok visszaélés történt az alkalmassági vizsgálatok során is. Békeidőben még kevésbé volt szó hazafiságról, inkább a kaland, a megélhetés vonzotta az embereket. A pénz különösen sokat nyomott a latban: a forradalom alatt számos zavargás tört ki az elmaradt zsoldok miatt, és a híres Cincinatti Társaság is nagyrészt a beígért járadékok kikényszerítésére alakult meg 1783-ban. Az amerikai katonák a konkrét harci helyzetben is pontosan ugyanúgy viselkedtek, mint más nemzetek fiai: dezertáltak, elbújtak a harc elől. öltek, engedelmeskedtek, lázongtak, ettek, szerencsejátékot játszottak, verekedtek stb. És a civil életbe való visszatérésük sem volt olyan egyszerű és harmonikus, mint a legendák képe: a sok - néha már-már politikai erővé váló - helyi veterán szervezet megléte és tevékenysége is ezt mutatja. A fent vázoltak már régóta tudott dolgok, és jócskán repesztik is a legendák falát. A baj csak ott kezdődik, ha egy ellenkező előjelű legenda teremtődik meg, amelynek tendenciája, különösen Vietnám óta, erősödik. A legendák készítői ugyanis sztereotípiákban gondolkoznak és általánosítanak, noha az „Amerikai Katona" soha nem is létezett. Ez a legártalmasabb mítosz mind között. Mindig emlékeznünk kell a múlt sokféleségére: a változó körülményekre, társadalmakra, gazdaságra, térre és időre: magára a történelemre. Természetesen lehet mondani, hogy vannak örök érvényű igazságok is: a csata és a harcoló ember reakciói könnyen általánosíthatók, azonban a valóságban ezek is a történelmi helyzet, az adott pillanat függvényei, még akkor is, ha az elmúlt időkben a kutatók ezeket a tényeket nem vették figyelembe, és nyugodt lélekkel hasonlították össze akár a II. világháború amerikai és német katonáit is. Ezek az általánosítások leginkább annak köszönhetik létüket, hogy magát a harcoló, vagy csupán egyenruhás amerikait senki sem akarta igazán megérteni. Vagy ünnepelni akarták a jenki jellemét, vagy valamiféle hűséget bizonyítani, vagy kritizálni a kormányzatot stb. Még e témakör leghíresebb munkája, a „The American Soldier" (1949) is elsősorban új szociológiai módszereiért és nem az emberi viselkedés új aspektusainak föltárásáért érdekes, és nem a katonai élet, vagy lét lényeges kérdéseinek bemutatásáért. Gyakorlatilag az összes a kérdésről szóló munka tárgynak csupyi a katonát tekintette, emberi tényezőjéről (történelmi értelemben) nem esett szó. Friss szemmel és szempontok szerint kell tehát újravizsgálni a kérdést, vigyázva a történelmi fejlődésre, hogy a múlt nem azonos, nem teljesen hasonló a jelenhez. Számos régi beidegződéssel - pl. hogy a hadsereg tükrözi a társadalmat - le kell számolni. Ez már csak azért sem igaz, mert egy központosított, tekintélyelvű intézmény nem tükrözhet egy decentralizált, demokratikus államot -mondja a szerző. Emlékezni kell ana is, hogy nem egyfajta fegyveres erő volt és van az Egyesült Államokban, és ezek csak ritkán — ha valaha is - tükrözték az Államok társadalmi összetételét: más volt az békében és más háborúban, más volt a szolgálati idő, máshonnét származott a tisztikar és a legénység stb. Meg kell tehát alkotni a katonai szolgálat történetét az Egyesült Államokban! Kohn professzor az alábbi három témakörre hívja fel a kutatók figyelmét. Először át kell törni a hagyományos hadtörténetírás korlátait, és a legmélyebb és alaposabb szociológiai, történeti-földrajzi, egyészségügytörténeti stb. kutatásokat kell végezni társadalmi mértékben és egyénekre lebontva. Másodszor a történészeknek új szempontok alapján kell nézni a katonai szolgálatot magát: a besorozottak életét és környezetét mélyebben és részletesebben kell rekonstruálni, hasonlóan ahhoz, ahogy az „Annales" iskola dolgozik: a katonai életet a legapróbb részletekig, mind intézményes, mind tárgyi vonatkozásban kell feltárni. A harmadik kutatásra ajánlott terület a katonák és a társadalo η nem
