Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Borsányi György-Kende János.: Magyarországi munkásmozgalom 1867-1980 (Ism.: Gergely Jenő) 413
416 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι tette magáévá. Problematikusabb, amit a rendszer tartalmáról írnak: „Ez a rendszer az uralkodó osztály három csoportjának a hatalmát testesítette meg: 1. az ipari és pénzügyi nagytó'kéét, 2. a nagybirtokos arisztokráciáét, 3. a dzsentri származású köztisztviseló'i-katonatiszti csoportét." (113. old.) A szerzők szerint tehát a korszakban egy uralkodó osztály volt, és ezen belül voltak -külön érdekeket is mutató - csoportok. Mi úgy véljük, hogy a korszakban két uralkodó osztály volt: a nagybirtokos osztály és a nagytőkés osztály. Ezek között gazdasági téren inkább egyensúly, politikai vonatkozásban pedig a nagybirtokos javára erőfölény állt fenn. A dzsentri származású köztisztviselőikatonatiszti csoportról: ezek szerintünk nem képeztek sem külön uralkodó osztályt, sem egy feltételezett egységes uralkodó osztályon belüli homogén csoportot, hanem az előző kettő osztályérdekek a sajátjukkal „deformálva" képviselték és realizálták. Nem tartjuk logikusnak azt a megszorítást sem, hogy csak dzsentri származásúak tartoznának ide, mert az „uralkodókhoz" tartozás meghatározásánál nem a származás volt a döntő, hanem az adott pozíció. (Ezzel nem akaijuk mellékesnek minősíteni a származás következményeit.) A szerzők differenciált képet rajzolnak az 1920-as évek szociáldemokrata mozgalmáról és annak lehetőségeiről Érdemes itt is felhívni a figyelmet arra, hogy egy forradalmi munkáspárt, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt követelte 1926-ban először hazánkban a nagybirtok felosztását, a demokratikus földreformot. A munkásmozgalom napi harcainak mibenlétéről is jól tájékoztatják az olvasót. Kitűnik, hogy a munkás nem a harc kedvéért sztrájkolt, s nem a sztrájkok száma a mérvadó, hanem azok eredménye. Rámutatnak, hogy a sztrájkok az esetek többségében kompromisszummal végződtek. Úgy tűnik, hogy az 1930-as évekről szólva a szerzők több „kényes kérdést" megkerültek, vagy éppen átsiklottak egyes problémák felett. (így pl. nem olvashatunk a KMP 1935 —36-os szervezeti válságáról sem.) A területi revízióról szólva nem ártott volna nagyobb pontosság. Az 1938 novemberében visszacsatolt területeket - a jelenlegi Szlovákia déli részeit — nem lehet a Felvidéknek tekinteni, hiszen ezen a korabeli szóhasználat a trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került egész területet értette, természetesen Kárpátalja (Ruszinszkó) nélkül. Még furcsább, hogy a szerzők átsiklanak a hazai antifasiszta népfront egyik — ha nem legjelentősebb - történelmi mozzanatán, a Márciusi Fronton. Mindössze két sor olvasható erről a 152. oldalon. A Független Kisgazdapárt vezetőiről adott jellemzéssel kapcsolatban, amely szerint Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Bajcsy-Zsilinszky Endre „nyugatbarát politikusok voltak" (157. old.), megjegyezhetnénk, hogy bár a nevezettek szemében a fasizmussal szembeni alternatíva a polgári demokrácia volt, mégis éppen ők jutottak el odáig, hogy a „keletről jövő" szocialista hatalommal is össze kívántak fogni a hitlerizmus ellen. A szerzők tárgyalási módjukul az egyedül célravezető történetiséget, a történeti egymásutániságot választották; engedményre csak a logikus tematikai egységeknél vállalkoztak. Helyenként azonban kronológiai és logikai „helycserék" zavarják a tárgyalást. Vegyünk az 1940-es évek elejéről egy példát. A 156. oldalon olvashatunk a Történelmi Emlékbizottságról, a benne résztvevőkroJ.Az említett szervezet 1942 elején hozta nyilvánosságra felhívását. Ezután a 157. oldalon következik - meglehetősen szűkszavúan - a Népszava 1941-es karácsonyi számának bemutatása és méltatása. A dolgok nyüvánvalóan fordítva történtek: a Népszava hasábjain nyilvánosság elé lépő „függetlensegi front" vezetett a bizottság létrehozásához, illetve 1942. március 15-e megünnepléséhez. A könyv izgalmas fejezete az 1944-1948 közötti népi demokratikus forradalmat tárgyaló rész. Itt már az olvasók jelentős része a kortárs kritikus szemével „ellenőrizheti" a szerzőket. Ezért fokozottabb óvatosság igényelhető egy-egy sommás megállapításnál. így pl. a Kisgazdapárt 1945-ös választási győzelméről szólva úgy vélik, hogy ehhez a Dunántúl elmaradott részeinek lakossága járult hozzá elsősorban. Az „elmaradottság" nagyon is magyarázatot igényelne, ha pontosabban akarjuk meghatározni a párt sikereinek okait. (194. old.) A recenzens örömmel állapíthatja meg, hogy e munkásmozgalom-történeti összefoglalás külön alfejezetet szentel az egyházak és a népi demokrácia viszonyának. Ez is azt bizonyítja, hogy legújabbkori és jelenkori történetünk sem ragadható meg a maga teljességében az egyházak szerepének és mibenlétének objektív feltárása nélkül. De ha ez igen rövid fejezetet elolvassuk, örömünkbe üröm is vegyül. Kiderül, hogy nem az egyházakról, hanem az egyházakkal és a „klerikális reakcióval" szinonim fogalomként kezelt katolikus egyházról, pontosabban annak felső vezetéséről van csak szó. A néhány bekezdésben levő pontatlanságok nem róhatók a szerzők számlájára, mert történeti irodalmunk is adós még e kérdéskör tudományos feldolgozásával. A szerzők is utalnak rá, hogy a népi demokrácia és a
