Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Borsányi György-Kende János.: Magyarországi munkásmozgalom 1867-1980 (Ism.: Gergely Jenő) 413
415 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι lényeget akarták megragadni, és helyesen választották Várkonyit. Hasonlóképpen eló'relépésnek tekintjük, hogy a részletekbe menő politikatörténeti ábrázolás helyett — eredeti dokumentumok segítségével - életszerű bekezdéseket iktattak be a munkásosztály életmódjáról, mentalitásáról. Ugyanezt az életszerűséget, a mozgalom emberarcúságát érzékeltetik a szöveg közben szinte eldugott kis életrajzok, vagy inkább pályaképek a legfontosabb szereplőkről, kezdve Garami Ernőtől egészen Kádár Jánosig. Itt is választaniuk kellett, és biztosan sokan akadnak, akik kedvenc hőseiket hiányolják, de a cél nem tablókészítés volt, hanem a történelemformáló főszereplők rövid bemutatása. Nagyon nehéz eldönteni egy tudományos-ismeretterjesztő mű esetében, hogy hol van az a szint, mármint az olvasóknál feltételezhető ismeretbeni szint, amiből a szerzők kiindulhatnak. Milyen fogalmakat használhatnak, melyeket kell megmagyarázni, és melyek tekinthetők közismerteknek? Általában véve következetesen érvényesül a könyvben, hogy egy középiskolai történelmi érettségit legalább feltételező olvasói szintből indultak ki. Esetenként azonban jóval magasabbra állították a mércét. Nem akarunk listát összeállítani ezekről a fogalmakról, eseményekről, megjegyzésekről, inkább csak egy jellemző példát ragadnánk ki, mi is önkényesen. Az MSZDP 1903-as programjának ismertetésekor a szerzők előadják: a párt a hatalom meghódításának eszközeiről szólva azt hangoztatta, hogy annak érdekében igénybe vehető .„általában minden eszköz, amely a proletárság jogérzetével megegyezik". (23. old.) A pártprogramból idézett kitétel kétségkívül értelmezést igényel. A proletariátus .jogérzete" - tapasztalataink szerint — még az egyetemi oktatásban is mindig alapos magyarázatot kíván. Az, hogy ki mit tart fontosnak egy-egy eseménysor bemutatásakor, a dolog természetéből adódóan részben szubjektív döntés kérdése, de csak addig, amíg a fő fejlődési vonulatot szem elől nem tévesztjük. Borsányi és Kende nem egy esetben szerencsésen szakítottak az eddigi sztereotípiákkal a történelmi vonulatok bemutatásakor, megállapításaik ezért is élőek és hitelesek. De vegyünk ismét egy példát A szerzők az 1918-as októberi polgári demokratikus forradalom érleló'désének heteiben napról napra követik nyomon az eseményeket. (Tulajdonképpen a könyv jellege ettől kezdve meg is változik: a magyar történelembe és az egyetemes történetbe, illetve nemzetközi munkásmozgalom történetébe ágyazott, részletes, alapos eseménytörténet, amelyet árnyalt elemzés jellemez. Élményszámba menő, főként visszaemlékezésekből merített szubjektív, érzelmektől áthatott, a forradalom és a forradalmárok iránt elkötelezett megnyilatkozások oldják a történés szigorú logikáját.) Visszatérve 1918 októberének eseményeire: itt ismerkedhetünk meg Károlyi Mihállyal, Fényes Lászlóval, Landler Jenővel. Az lehet alternatív választás kérdése, hogy a magyar progresszió táborában ki nekünk a rokonszenvesebb, s ezért szerepéről részletesebben szólunk. De a történelmi valósághoz akkor jutunk közelebb, ha figyelmünket a fő erőre fordítjuk, amely ekkor a szerzők szerint is a szociáldemokrata mozgalom volt. így joggal hiányoljuk a párt október 8-i kiáltványának ismertetését, még inkább az 1918. október 13-i rendkívüli kongresszus küldöttei által megfogalmazott alternatívák ismertetését. Nemcsak a baloldaliak egymástól is eltérő állásfoglalásaira gondolunk, hanem a nemzet vezető osztályává váló munkásosztály véleményalkotását a nemzeti-nemzetiségi kérdésben. Annál is inkább, mert a küszöbön álló katasztrófa a történelmi Magyarország összeomlásával egyidejűleg adta vissza a nemzeti függetlenséget. Máig hatóan tanulságos lenne azoknak a nemzetiségi szociáldemokrata küldötteknek a felszólalása, akik a forradalom előestéjén fejtették ki — a magyar szociáldemokrata vezetők számára nagy csalódást okozó — álláspontjukat, ami már előre vetette a szembekerülés alternatíváját is. (38. old.) Az 1918 előtti vázlathoz képest a könyv 1918—19-ről szóló két fejezete a legsikerültebbnek mondható. Olyan korszakról szólnak itt a szerzők, amelyről számtalan sikeres publikáció keletkezett már; mégsem lapozzuk át, mert hamis pátosz nélkül, a létéért küzdő magyarságnak olyan történelmi tetteiről van szó, amely munkásmozgalmi és nemzeti hagyományaink legkiválóbbjai közé tartozik. Az ilyen megközelítés és hangnem segítheti elő, hogy a szocialista hazafiságra nevelés megtalálja azokat a kapcsolatokat, amelyek a jelent a történelmi múlttal érintkezésbe hozzák, és a múlt értése e téren is a jövő záloga. Az 1919-1944 közötti korszak magyar munkásmozgalmának bemutatásakor szakítottak az egyoldalú pártközpontú szemlélettel, a mozgalom különféle áramlatainak és szintjeinek árnyalt és az arányoknak megfelelő ábrázolást választották. Az egész munkásmozgalmat szervesen beleágyazták a Horthy-korszak valóságába. A rendszer jellegéről egykor folyt heves viták hullámai ma már elcsitultak, de azért érdemes idézni a szerzők álláspontját. Szerintük a Horthy-rendszer „fasiszta jellegű ellenforradalmi rendszer". (113. old.) Borsányi és Kende tehát a történettudomány leginkább elfogadott nézetét 10 Századok 84/2
