Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Borsányi György-Kende János.: Magyarországi munkásmozgalom 1867-1980 (Ism.: Gergely Jenő) 413

414 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι bezhetetlen ítéletekre apellálva fogtak munkához, hanem azzal a szándékkal, hogy elmondják: hogyan látják, hogyan értékelik ők a magyarországi munkásmozgalmakat. Aki csak egy kicsit is küzdött már e műfaj gyötrelmeivel, tudja, hogy mennyivel egyszerűbb néhány évi levéltári búvárkodás után egy-két évről vagy akár hónapról, egy-egy pártról vagy eseményről tömérdek lábjegyzettel ellátott tudományos publikációt tető alá hozni, ami csak a szakértők szűkebb körének szól. Borsányi és Kende a maguk szakterületén több évtizedes kutató- és tudományos publikációs munka során bizonyították szakmai ismereteiket Aki figyelemmel kísérte az elmúlt évtized termését, aligha csodálkozik, hogy éppen ők vállalkoztak a jelen kötet megírására is. A részletes ismertetés előtt még egy összehasonlítás is kínálkozik. Néhány évvel ezelőtt került sor a felsőoktatási intézményekben „A magyar munkásmozgalom története" című tantárgy bevezetésére, illetve az ehhez szükséges egységes jegyzet megírására. A két könyvet egymás mellé téve, csak sajnálni lehet, hogy Borsányi és Kende művükkel nem korábban léptek a nyilvánosság elé. Egy ilyen recenziónak semmiképpen nem az a feladata, hogy sorra vegye a magyarországi munkásmozgalom közismert történetét, lépésről lépésre ismertesse a könyvben foglaltakat. Már csak azért sem, mert a szerzőknek sem az volt a céljuk, hogy csupa újdonságot mondjanak. Nem is az ismeretlen anyagok feltárása, vagy a merész megállapítások teszik olvasásra érdemessé, hanem ahogyan témájukról beszélnek. A nagy példányszám és a nem-szakmabeliekhez szólás igénye, az a tény, hogy sok-sok ezer olvasó a különféle „rövid" és hosszú, unalmas és emészthetetlen jegyzet után ebből a könyvből ismeri meg a magyarországi munkásmozgalmat, a szerzők felelősségét csak növeli. Szerintünk Borsányi és Kende a legfontosabbnak: a higgadt ítéletalkotás követelményének megfelelt. Nagy szakmai rutinnal és a korábbi tapasztalatokon is okulva, a történelmi igazságot szem előtt tartva (aminek kritériuma a marxista történelemszemlélet), sikerült elkerülniük a túlzásokat, a szélsőséges álláspontokat. Ilyen értelemben szerintünk ez a könyv hamarosan tankönyvvé válhat. Éppen a fentiek miatt szükségesnek tartjuk, hogy részletesen kifejtsük azokat az észrevételeinket, megjegyzéseinket, amelyek nem helyreigazítás, még talán nem is a jobbítás igényével, hanem a többféleség lehetőségének a felvillantásával volnának magyarázhatók. Vegyük mindjárt a könyv címét: a szerzők a magyarországi munkásmözgalom kezdeteként az 1867-es évet jelölik meg. Véleményük szerint „a XIX. század hatvanas éveinek vége jelenti a magyar történelemben a polgári korszak tényleges kezdetét. A kor nyitánya az osztrák és a magyar uralkodó osztályok 1867-es kompromisszuma volt". (7. old.) Ez az állítás így több formában is megkérdőjelezhető. Mit értenek a szerzők azon, hogy 1867 a polgári korszak tényleges kezdete? Mi úgy véljük, hogy Magyarország esetében a polgári korszak kezdete az 1848—49-es polgári forradalom és nemzeti szabadságharc volt. Az 1867-es kiegyezés valóban történelmi (köztörténeti) korszakhatár, de a munkásmozgalom számára csak áttételesen az. Magyarországon a munkásmozgalom kezdeteit a polgári átalakulással egy időre tehetjük, s 1867 ezt meggyorsította, és eredményezte a mozgalomban korszakhatártjelentő 1868-as eseményeket. A másik kérdés, hogy a magyar történelem 1948-tól napjainkig terjedő korszakának történetét milyen értelemben tekintsük munkásmozgalom-történetnek? A szerzők végül is köztörténetet írnak, de a súlypontokat a munkásosztály történetére helyezik. (A könyv egyharmada ezt a korszakot tárgyalja.) A szerzők nem tájékoztatnak bennünket arról, mi az oka annak, hogy a magyarországi munkásmozgalom első fél évszázadával ilyen szűkkeblűen bánnak. Kétségkívül aránytévesztésnek tűnik, hogy a kezdetektől 1890-ig, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulásáig mindössze hat, azaz hat oldal jut! Ennél az úttörők akkor is többet érdemelnek, ha célunk a jelen részletes bemutatása. A kényszerű elnagyoltság néhol következetlenségeket eredményez. Például szó van a mérsékeltekről, de nem esik szó a radikálisokról, még kevésbé arról, hogy egyáltalán miről is kellene itt az olvasónak tudnia? A 16. oldalon magyarázatot igényelne, hogy a szerzők kiket is értenek magyarországi uralkodó osztályokon, akiknek hatalma a nagybirtokrendszeren alapult, és megrémültek az agrárszocialista mozgalomtól? Ha jól értjük, nem a nagybirtokos és nagytőkés uralkodó osztályokról van szó, hiszen az utóbbinak gazdasági és politikai hatalma nem a nagybirtokrendszeren alapult. Akkor kikre vonatkozik az utalás? A nagybirtokosok mellett egyéb, földbirtokkal rendelkezőkre? Valójában a konvencionális hibába esnénk, ha azt kérnénk számon a szerzőktől, hogy könyvükben miért erről és nem amarról írtak részletesebben. Vegyünk egy példát. Az agrárszocializmusnál maradva, néhány sorban ismertetik a Várkonyi-féle mozgalmat, de nem szólnak MezőfirőL Nyilván a