Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Seton- Watson; Hugh and Christopher: The making of a New Europe R. W. Seton-Watson and the last years of Austria-Hungary (Ism.: Jeszenszky Géza) 411

412 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι a kívülállóan mérlegelő, elemző, kritikus szemlélet? ítéleteire nem az árnyaltság, hanem a végletesség volt a jellemző? Az életrajz alapján Seton-Watson történelmi szerepe elsősorban a világháború alatt tekinthető jelentősnek. Már 1914 előtt sokat fáradozott azon, hogy az angolul olvasókat megismertesse Közép-Európa népeivel és nemzetiségi problémáival, de komolyabb érdeklődés csak a háború kitörése után mutatkozott e téma iránt. Ezt kihasználva, jelentékeny anyagi áldozattal hozta létre és tartotta fönn a Monarchia romjain elképzelt szép új világot népszerűsítő és jelentős közvéleményformáló hatással rendelkező hetilapot, The New Europe címen. Mondanivalója a szövetséges politikai vezetéshez más, komolyabb csatornákon is eljutott. Szoros kapcsolatban állt George Clerkkal, a külügyminisztérium legfontosabb (háborús) osztályának vezetőjével, akinek emigráns barátait is bemutatta. 1917-től, katonaként a brit kormány Információs Hivatalába kerülve, memorandumai és jelentései eljutottak a politikai, katonai és külügyi vezetéshez. 1918-ban módja volt átmenni az újonnan létrehozott Tájékoztatásügyi Minisztériumba, ahol régi barátjával, Wickham Steeddel együtt (aki a Times külpolitikai főszerkesztője volt) irányította az Ausztria-Magyarország felé ekkor meginduló - immár a felosztást hirdető - nagyarányú propagandakampányt. Az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanács 1918 augusztusi elismerése, s ezzel a brit külpolitika évszázados hagyományainak a föladása a szerzők véleménye szerint nem tudható be Seton-Watson és elvbarátai meggyőző képességének, ők a magyarázatot a különbékével szembeni makacs olasz ellenkezésben és Ausztria-Magyarország Breszt-Litovszkot követő háborús elszántságában látják. Saját véleményem szerint a Foreign Office még 1918 tavaszán, sőt nyarán is inkább csak az ellenfél moráljának megtörését célzó felosztási propaganda gondolatát fogadta el, nem magát a felosztási programot, hiszen még a csehszlovákok hivatalos elismerése után is készültek olyan belső kommentárok, miszerint a brit kormány nem kötelezte el magát Ausztria-Magyarország felosztása mellett. Októberben komoly figyelmet keltett Leo Amery memoranduma, amelyben a felosztás várható súlyos következményeit vázolta föl — figyelemre méltó előrelátással. Magában a kormányban azonban - nem utolsósorban az e kérdésben teljesen Steedre hallgató Northcliffe hatására - 1918 tavaszára felülkerekedett a felosztás helyeslése, s Balfour külügyminiszter is csatlakozott ehhez az állásponthoz. Ettől persze még nem bomlott fel a Monarchia, az viszont megfontolandó, hogy az új Európa programjának az entente-országok közvéleménye és vezetése részéről történő elfogadása maga is erősítette és gyorsította a belső dezintegrálódási folyamatot, bátorította és radikalizálta az egyes nemzeti mozgalmakat. Ami a háború elején még reménytelen, elérhetetlen ábrándnak tűnt: a független államiság megteremtése vagy az állam jelentős megnövelése, most már egyre reálisabb lehetőségnek látszott. Az emigráns politikusok jól kiépített hazai kapcsolataik révén állandóan biztatták a hazaiakat a lojalitás föladására, a kedvezően értelmezhető jelek alapján pedig hivatkoztak az entente-kormányoknál, hogy ekkora áldozatvállalások után már nem lehet magukra hagyni a fölbiztatott népeket. Ebben a folyamatban játszott nagy szerepet Seton-Watson írásaival, utazásaival, az emigráns vezetők sokrétű támogatásával és befolyásolásával. 1918 után az új államok vezetői ki is fejezték ezért hálájukat - amint ezt a könyv epilógusából is megtudhatjuk. Volt idő, amikor a történetírás és a publicisztika indokolatlanul nagy szerepet tulajdonított az eseményekben, az új Európa megszületésében a propagandának és az entente-kormányok nyilatkozatainak, később viszont ezt a szerepet túlságosan lebecsülték. A világháború diplomáciájának, a tömegek viselkedésének és nem utolsósorban Seton-Watson és barátai tevékenységének ismeretében az igazságot valahol a két szélső vélemény között kell keresnünk. Bármennyire is alapos munkát végzett a két szerző, a magyar olvasó talál munkájukban kisebb tárgyi tévedéseket. Kétszer is írják (22. és 57. L), hogy a Bácskában a délszlávok relatív többséget alkottak, holott ez a magyarokról volt elmondható. Kissé elnagyolt a török kiűzését kizárólag a Habsburgok érdemének tudni be, 1848/49-ben a nem-magyar nemzetiségeket (tehát az összes németet, szlovákot, ruszint) egységesen a Habsburgok oldalán lévőnek állítani be (24. L), vagy 1867 után a külpolitikát és a hadügyet az uralkodói előjogok közé sorolni (25. L). 1906-ban Ferenc József a koalíció hivatalbalépéséért cserébe még nem adta föl a választójogi reform gondolatát (28. 1.), sőt, 1910-ig ragaszkodott az általános választójoghoz, valamiféle reformra pedig sor került 1913-ban. Az aradi románoknak a balázsfalviakénál erősebb szeparatista velleitásait aligha magyarázhatja, hogy „csupán néhány mérföldnyire, a hegyek túloldalán" éltek román királyságbeli rokonaik (37. L). A szerbek és horvátok közötti ellentét, különbözőségük tudata nem csupán a 19. században keletkezett (57.).