Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pavel; Teodor: Miscarea románilor pentru unitate nationala sí diplomatia puterilor centrale (Ism.: Szász Zoltán) 409

410 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι Teodor Pavel a hatalmasra duzzadt diplomáciai levelezésből a bécsi és berlini külügyminisztériumok gyűjteményeit elemezte, és ebből tett közzé 252 iratot, de mintegy két és félszáz oldalnyi szakszerű feldolgozásában ennél jóval több aktát hasznosított. A szerző nem maradt meg a diplomáciai iratokban tárgyalt kérdéseknél Részletesen elemzi az erdélyi román nemzeti mozgalmat a maga belső fejlődésében is, a hangsúlyt azonban nem belső társadalmi mozgatóerőkre, hanem a mű célkitűzéseiből következően, a politikai élet felszínen megmutatkozó jelenségeinek részletezésére helyezi. A kiegyezés utáni magyarországi román politikai életről a román történeti irodalom nem egy részletező összefoglalást készített. A jelen műről megelégedéssel állítható, hogy aζ egységtörekvések folyamatán belül az egyes kérdéskörök súlyuknak és az egykorú levéltári forrásokban, illetve sajtóban tükröződő jelentőségüknek megfelelő arányban kerülnek bemutatásra. Kár, hogy a jó arányérzék nem érvényesül a magyar kormányok nemzetiségi politikájának megítélésében, nem lát a kormányok között számottevő különbségeket, ami pedig időnként (1890, 1899, 1910) a kérdés diplomáciai vonatkozásaiban is meghatározó jelentőségű lehetett. Pavel munkájának egyik alapmegállapítása abban áll, hogy az 1883. évi titkosszövetség rendszere - a fiatal állam erősödésével és a nemzetközi bonyodalmak századvégi sűrűsödésével - hogyan válik Románia kézbentartásának eszközéből Románia előnyére: hogy a szövetség érdekeire hivatkozva miként „avatkozik be" most már ő a Monarchia belügyeibe, miként próbál rendszeresen nyomást gyakorolni a magyar kormányra az erdélyi románoknak adandó „engedményekért", nagyobb politikai mozgásszabadságuk biztosítása érdekében. Ez a mű végleg megcáfolja azt az eléggé elterjedt felfogást, miszerint a Hármasszövetséghez való csatlakozással Bukarest „elárulta" az erdélyi románok érdekeit, s azt is, hogy Hohenzollem I. Károly (1866-1914) a német és osztrák-magyar érdekek egyszerű kiszolgálója lett volna. Mindezt persze történetiségében mutatja be. Kezdetben a bukaresti kormányzat, még az idős Brätianu alatt készségesen kiszolgálta a Monarchiát a nemzeti kérdésben, fellépett minden titkos szervezkedés ellen, kiutasított néhány ún. izgatót, korlátozta a dákó-román írásos propagandát stb. A 90-es évektől már nagyobb lett mozgásszabadsága, s bizonyos erkölcsi támogatást kapott Németország részéről, melynek diplomáciája már a Szapáry-kormányt a románok enyhébb kezelésére ösztönözte. Egészen 1915-ig élt a német kormánykörökben az a kézenfekvőnek tűnő, de csak részigazságokra épülő hit, hogy Románia elhidegülése a Hármasszövetségtől a magyar nemzetiségi politika következménye lenne, s ennek megváltozása egy csapásra megszüntetné Bukarest szövetségesi bizonytalanságát. A német illúziót gondosan táplálta nyilatkozataival I. Károly is, a bukaresti kormányok pedig kialakították a szerző által „feltételes szövetségnek" nevezett taktikát, mellyel a Monarchiával kötött titkosszerződést védpajzsként akarta az erdélyi románság elé is tartani a magyar kormány „elnemzetietlenítő" offenzívája kivédésére. A szerződés minden megújításánál előálltak ilyen igényekkel, de látványos eredményt elérni nem tudtak. Németország nyomása Budapestre ebben a vonatkozásban végig erősödött. A világháború kitörésétől 1915 elejéig érte el a csúcsot, amikor a Tisza István által adható nemzetiségpolitikai koncesszióktól egyenesen Románia biztos hadbalépését várták. Ezt az időszakot a szerző sajnos már nem tárgyalja, holott logikus volna 1916-ig elmennie. Igaz, a legfontosabbakat román részről is összegezték már, Constantin Nutu jó anyag alapján 1972-ben könyvet jelentetett meg „Románia a semlegesség éveiben" címmel. Amit az elmélyült feldolgozással és a részleteiben is gondos munkával készült, jól jegyzetelt iratpublikációs résszel szemben egyaránt kifogásolni lehet, az a post hoc ergo propter hoc ugyancsak elterjedt elvének túl határozott érvényesülése. Ha annak a ténynek az előiratait keressük, hogy Románia a nemzeti kérdés megoldatlanságától vezérelve szembefordult a Hármasszövetséggel, akkor ez a mű kifogástalan. Csakhogy a történelmi fejlődés sohasem - s különösen Kelet-Európában nem - csak egyetlen vágányon fut. Teljesebb lenne a két kötet, ha valamivel nagyobb súlyt kaptak volna azok a tendenciák is, amelyek a (majdani) szakítás ellenében hatottak, vagy amelyek a román egység megteremtését egészen más úton, pl egy Romániával megnövelt Nagyausztriától remélték. A szerző által használt levéltárak, saját kutatásaink szerint, tartalmaznak ezekre is bőséges anyagot. Egy ilyen nagyszabású, igen sok névvel, számmal, jelzettel dolgozó munka nemigen lehet mentes az apróbb hibáktól. Sok a sajtóhiba a német szövegekben, nem ritka a névelírás, de ezek nem értelemzavarók. Szóvá tenni ezért csak olyanokat érdemes, mint az I. köt. 118. lapján, ahol Budapest helyett Bécset olvashatunk; a II. köt. 23. lapján a szokványos hiba: Kálnokyt magyarnak tekinti; Jeszenszkyt a Memorandum-per ügyészének (79. L) noha nem volt az; Tisza István 1910-ben nem volt belügyminiszter (110, 111. l.),Czernin nem volt bukaresti követ 1911-ben (115.1.)