Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Zachar József: Az osztrák-német liberális Alkotmánypárt és a politikai hatalom (Ism.: Heiszler Vilmos) 402

403 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι ról: kimutatja, hogy a „Gründerzeit" mámorából felocsúdó polgári politikusok köreiben először jelennek meg az antiliberális kritika jelszavai. A tárgyalás vezérfonalát a megbízható időrend képezi. A bevezető fejezet 1848-tól 1867-ig tekinti át az osztrák-német polgárság politikai fejlődését Az abszolutista rendszer béklyóitól szabadulni igyekvő polgárság számára komoly gyakorlati és tudati tehertételt jelentett az a tény, hogy az alkotmányos berendezkedést kialakító jogszabályok mindig az uralkodói kegyből eredeztethető engedményképpen voltak beállíthatók. Ez a belső ellentmondásból fakadó zavar néha a szerzőt is eléri. Csak így érthető, hogy „követelés"-nek minősíti az ekként kezdődő feliratot: „A képviselőház kötelességének érzi, hogy a legalázatosabban kimondja..." (56. o.) Ilyen fellépéssel az osztrák liberálisok valóban csak erősíthették Ferenc József egyeduralkodói velleitásait. Az osztrák-német liberalizmus cselekvési korlátait annak fénykorában, az 1867-1879 közötti időszakban viszont jól látja a szerző. Taaffe szerepét elemezve lényegi összetevőre tapint: Ferenc József gyermekkori játszótársa és későbbi bizalmasa szinte valamennyi kormányban helyet foglalt, s kulcstárcákat betöltve, mintegy ellenőrizte a polgári politikusokat. A hadügyi törvényjavaslat tárgyalásánál a magyar liberalizmus fogyatékosságaira világít Zachar József: a magyarok a honvédség súlyának növelésével kívánták pozíciójukat erősíteni, s így közvetve — a fegyveres erők növelésének kérdésében - az udvari párt terveinek támogatóivá váltak, érdekközösség jött létre az udvar és a magyar liberálisok között az osztrák-német liberálisokkal szemben. (E példa is mutatja, hogy a magyar történelem megismeréséhez is értékes hozzájárulást adhat egy Ausztria történetével foglalkozó feldolgozás.) A liberális-párti kormányok sorát 1871-ben rövid időre megszakító Hohenwart-kabinet hatalomra kerülésének, majd bukásának okait elemezve egy fontos, eddig nem eléggé méltatott mozzanatra mutat: a cseh polgári politikusok és az udvar körül csoportosuló konzervatív arisztokraták közötti nézeteltérésekre, amelyek a szerző szerint a cseh kiegyezési kísérlet bukásának fő okát alkották. Keresték már a történészek a föderalista kísérlet kudarcának okozóját Andrássyban, Beustban, Bismarckban - de egyes személyek helyett létező érdek- és nézetkülönbségekben keresni egy fordulat okát, valóban közelebb visz a történelmi igazsághoz. A Lajtán túli kormányzatot ismét kezébe kapó Alkotmánypárt az 1873-as gazdasági válság után megindult a felbomlás felé. A munka pontosan közli az egyes frakciók létszámát, precízen felsorolja az egyes politikusok nevét, foglalkozását, születésük és elhalálozásuk évszámát - de még jobb lenne, ha az egyes csoportok létrejöttének motívumairól, ideológiai arculatukról többet olvashatnánk. Hiszen a szerző, amint elrugaszkodik az impozáns mennyiségben feltárt tényanyag felületéről, s bátran von le következtetéseket, azok legtöbbje helytálló, s valóban újat hoz a történettudomány számára. A könyv zárófejezetében az Alkotmánypárt hatalomból való kiszorulását s az osztrák liberális párt felbomlási folyamatának kezdetét tárgyalja. A szakítást az udvar és az Alkotmánypárt között (az 1871-78 közötti időszakot nagyon helyesen az udvar és a liberálisok közötti kompromisszum idejeként értelmezi) a történelmi irodalom eddigi állításait alapvetően meg nem kérdőjelezve szintén külpolitikai fejleményhez, a boszniai okkupáció körüli vitákhoz köti a szerző. Felhívja azonban a figyelmet néhány egyéb momentumra is: elsősorban a középrétegek növekvő elégedetlenségével magyarázza'a liberális párttól való elfordulásukat, továbbá a párton belüli újliberális áramlatok jelentkezését, melyek egyrészt demokratikus hagyományokhoz kötődtek, de egyre jellemzőbb lett rájuk a türelmetlen német nacionalizmus. S ezek az új belső ellentmondások is hozzájárultak ahhoz, hogy 1879-ben, a keleti válság utójátékaként Ausztriában a liberálisok elvesztették a kormányhatalmat Érdekes - és jellemző - módon a liberálisok most sem nyíltan az uralkodó, vagy az udvari körök ellen indítanak támadást, hanem a külügyminiszterre, Andrássyra irányítják a tüzet. A „kis alkotmánykonfliktus", a liberálisok és az udvari politika utolsó erőpróbája Ausztriában ezúttal is a polgári poütikusok meghátrálásával végződött, s a következetlen, bátortalan szembeszegülési kísérletnek egy eredménye lehetett csupán: Ferenc József és Taaffe megkezdte a liberálisok kiszorítását a kormányból. Igazi osztrák módon ez sem az ellentétek nyílt kiélezésével, hanem éppen ellenkezőleg: tompítással zajlott le. Taaffe igyekezett a szétzilált liberális párt jobbszárnyát bevonni a kormányba. Minderre szüksége volt a véderőtörvény 10 éves meghosszabbítása érdekében. A kormányjavaslat megszavazásával, e dicstelen hattyúdallal zárult a liberálisok részvétele a hatalomban. Zachar József munkája elsősorban tényfeltáró érdemei miatt figyelemre méltó alkotás. Forráskezelése példamutató, valamennyi megállapítását komoly bizonyító anyag támasztja alá. A könyv