Századok – 1984
TANULMÁNYOK - Erdődy Gábor: Egység vagy szabadság. A német liberálisok dilemmáinak megítélése a Pesti Naplóban 1858-1871 304
EGYSÉG VAGY SZABADSÁG 305 hagyományokkal keveredtek, s a különböző liberális programok közös jellemzője a népképviseleti és monarchikus elv dualizmusa lett. Az elmélet számára gyakorlati például szolgáltak a francia indíttatású reformpolitika pozitív eredményeit 1815 után is megőrző délnémet államok, melyeknek belső átalakítása Napóleon idejében elmaradt ugyan a Stein és Hardenberg által kezdeményezett társadalmi és gazdasági előrelépés szintjétől, a „porosz úttal" szemben azonban egyértelműen a népszuverenitás elvével összhangban álló, a képviseleti alkotmányos fejlődés irányába mutató jegyeket hordozott magában. A Code Napóleont érvényre juttató, a polgári átalakulás elveit a gyakorlatban a helyi adottságokkal összhangba állító reformok eredményeképpen létrejött a konzervatív és liberális elemeket egyeztető, a monarchikus elvet továbbéltető, a fejedelmek részvételét a végrehajtó, s bizonyos mértékig a törvényhozó hatalomban elismerő sajátos délnémet, a parlamentarizmus korai, kifejletlen formáját jelentő alkotmányos rendszer. Ezek a Vormärz idejében offenzív jellegüknél fogva még a továbblépés — a felszámolandó abszolutizmus és a feltörekvő parlamentarizmus közötti — lépcsőfokaként funkcionáltak, szemben az 1848/49 után létrejött rendszerekkel, melyek Vormárz-korabeli „elődjeik" formális jegyeit megőrizték ugyan, azok tartalmát, dinamikáját azonban elveszítették. Feladatuk a továbblépés megakadályozása, a népszuverenitást kompromisszumoktól mentesen megvalósító valódi liberális átalakulás zátonyra futtatása, azaz a forradalmi kibontakozás és az azt siettető szélsőséges abszolutisztikuskonzervatív kurzus közötti egyensúlyozás lett. Ennek szellemében fogant az 1850-ben kihirdetett porosz alkotmány is, melynek belső ellentmondásai már a kezdetektől magukban foglalták az 1862—66 között lezajló alkotmánykonfliktus lehetőségét, azok továbbörökítése pedig megadta a Bismarck által létrehozott mechanizmus alapvonásait. Az említett feloldatlan ellentmondás együtt járt a néptömegek politikai emancipációjának elutasításával, aminek káros következményei nemcsak 1848-ban, hanem az alkotmánykonfliktus idején is éreztették hatásukat. Az érintett politikusok ugyanis nem ismerték fel a szakszervezeteknek a munkásokat a liberális gazdasági és alkotmányos szisztémába integráló szerepét, s a liberális mozgalom tömegbázisát angol mintára, dolgozó tömegek bevonásával kiszélesíteni törekvők, a liberális mozgalom programjának demokratikus továbbfejlesztésén fáradozók kisebbségbe szorításával magukat szigetelték el egy, a bismarcki megoldással szemben életképes alternatíva potenciális támogatóitól. Magatartásuk ugyanakkor az új realitásokhoz igazodó, a konzervatív szisztéma alapvonásainak megőrzése érdekében messzemenő liberális engedményekre is hajlandó reformkonzervatívoknak: Rehberg, Bethman-Hollweg, Vilmos főherceg, végül Bismarck által vezetett irányzatának jelentősen megnövelte befolyását, manőverezési lehetőségét, megteremtve annak feltételeit, hogy az a közvélemény előtt a haladás, a lényegi változtatás látszatát keltő pártként működhessen. A már a Vormärz időszakában jelentkező, meghatározóvá azonban csak 1849 után váló, a mérsékelt liberálisok magatartásával is szentesített konzervatív kisajátító törekvések közötti eligazodás elősegítése érdekében e tanulmány írója azt a politikai irányzatot, illetve politikai rendszert nevezi liberálisnak, amely a szellemileg és anyagilag egyaránt szabad, önmagának felelős és cselekvőképes individuumok összmunkájára felépített, a hatalmak megosztását következetesen érvényesítő képviseleti alkotmányos állam megteremtését tekinti fő feladatának. Kizárja ugyanakkor a liberalizmus fogalomköréből a bizonyos területeken - pl. a gazdasági élet, kulturális és egyházi viszonyok stb. — liberális 3*
