Századok – 1984

FOLYÓIRATSZEMLE - Lúdanyó és libuskái: XIV Lajos Franciaországa a tündérmesék tükrében 172

174 FOLYÖIRATSZEMLE Emberevő óriások: nem óriások és nem is esznek embert általában ezekben a francia mesékben. Nem kannibálok, csupán „húsfalók" egy húst - nagy többségében - ritkán fogyasztó társadalomban. Ez és még sok más tulajdonságuk (életmódjuk, lakóhelyük és viselkedésük) egy — jól körülhatárolható - társadalmi réteghez, névezetesen a gazdag vidéki földbirtokosokhoz teszi őket hasonlóvá. Mivel eredeti 17. sz-i népmese nem maradt fönn, nem lehet tudni, hogy eredendő kannibalizmusukat nym íróink faragták-e le róluk, hogy tompítsák az igen népszerűtlen réteg ellen irányuló kritikai élt. Tündérek: tündérek nélkül nem tündérmese a tündérmese. Francia tündérünk mindig nőnemű, és természetfölötti erővel bír, ám ez az ereje korlátozott. Varázslatainak két célja van. Egyrészt magát a varázselemet „viszi be" a mesébe, másrészt ezáltal dea ex machina-ként szolgál a cselekmény során. Meséinkben a tündéreknek három fajtája van. Az első a „próbára tevő" tündér: ő segít a jónak elnyerni jutalmát és a rossznak büntetését. A második fajtája a tündéreknek a születésnél, illetve a keresztelésnél megjelenő tündér. Ε lények egyszerre lehetnek jók és roszak, de mindenképpen meghatározzák az újszülött jövőjét (pl. Csipkerózsika). A harmadik és egyben legvonzóbb tündérfajta a tündéri keresztanya. Benne pogány és keresztény elemek keverednek, ö az, aki minden körülmények között a hős javán munkálkodik. Mindhárom tündérfajta szerepeltetése jó alkalom az íróknak, hogy bemutassák, milyennek kellene lenni a világnak, vagy hogy mennyire nem olyan a világ, mint lehetne. Furcsa módon az igencsak boszorkányüldöző korban a meséknek ezek a népszerű figurái szinte teljesen hiányoznak e történetekből. Olvasóik körében, úgy tűnik, nem volt „sikk" hinni bennük. De akkor mit kezdhettek az írók az egyéb, jól ismert varázselemekkel? A szalon-mesék a varázslatos dolgokat, úm. talizmánok és bájitalok, meglepő módon kezelik. Az utóbbi elem majdnem teljesen hiányzik belőlük: lehetséges, hogy már a mesék őseredetijében sem volt található, talán a sok igaz szerelemnek nem volt szüksége bájitalra. De az is lehet, hogy — ebben a sok mérget, mágiát és bájitalt használó korban - túlzottan is ezekre és az ezekkel kapcsolatos bűnügyekre emlékeztette volna az olvasót szerepeltetésük. A népmesék oly jellegzetes bűvös tárgyai, a talizmánok is elveszítették igazi varázserejüket a précieux mesékbe kerülve. Akárcsak Hamupipőke üvegcipellője, legfeljebb mint kézműipari remekek dobogtatták meg az olvasók szívét. Beszélő állatok és növények: alapelemek ezek is. (Ki csodálkozik azon, hogy Csizmás Kandúr beszél? ) Az Aesopus óta népszerű figurák a francia irodalomban csak a legalsó, legkevésbé tanult réteghez szóló alkotásokban éltek tovább, így nem csoda hát, hogy a tárgyalt mesékben a beszélő állatok vagy növények mindig elvarázsolt emberi lények. Megjelenítésük azonban azt mutatja, hogy mind a mesék írói, mind olvasóik rég elfeledték már a metamorfózisok klasszikus törvényszerűségeit, és így jelentőségüket vesztve, a mese sztereotipiáivá váltak. Ha össze akarjuk foglalni a tanulmányt, elmondhatjuk, hogy ezek a — hangsúlyozottan nem gyermekeknek szánt — mesék a kor francia társadalma már említett rétegének életérzését, a királyság és annak intézményeivel és kultúrájával való bizonyos szembenállását is tükrözik, valamint fényt vetnek arra az eszmei és érzelmi zűrzavarra, amit e társaságnak a hagyományos keresztény világkép felbomlása és az új tudományos szemlélet megjelenése okozott. Meséink egy archaikus politikai kort idéznek, egy kevésbé bonyolult és centralizált világot, ahol a születés majdnem minden, és ahol a jók, a nemesek és finomak jutalma a semmittevés. La Fontaine hangyájának valóban semmi keresnivalója itt. Meséink sorsa különösen alakult: 1710 után a keleti és a nyíltan erotikus mesék megjelenésével kiszorultak a „magas irodalomból". Ponyvára kerülésükkel - hosszú ideig csak a Bibliothèque bleue-ben (a kék borítású népszerű füzetsorozatban) jelentek meg - először egy kevésbé művelt és kifinomult, de sokkal szélesebb kör számára, majd gyermekmesévé válva, egy sokkal hálásabb közönséget hódítottak meg. (The Journal of Modern History, Vol. 54., No. 3. September 1982. 467-496. I.) Cs. K. Gy.