Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bogdán István: Régi magyar mulatságok. Bogdán István: Régi magyar históriák (Ism.: Fehér György) 164

165 TÖRTÉNETI IRODALOM megtartjuk karácsony ünnepét, de mint a leírásból kitűnik, eló'deink karácsonyolása más formában és más tudati tartalommal zajlott. Talán kevesen tudják, hogy a napjaink karácsonyát leginkább szimbolizáló fenyőfa és a megajándékozás teljesen hiányzott eleink ünnepéről, és a karácsonyfa állítása a 19. században német mintára honosodott meg az úri, később a polgári családoknál. Falvainkban még a múlt század 30-as éveiben is ritka jelenség a fenyő, mely csak napjainkra terjedt el általánosan, míg a karácsonyi ajándékozás az ókorban csupán kiskarácsony, azaz újév napján volt esedékes, s csak a múlt században tolódott át karácsony napjára. A húsvétolás azon ünnepek közé sorolható, melyet napjainkban is szívesen megülünk, és melyet locsolással, hímes és piros tojásai, valamint húsvéti nyúllal kötünk össze. Bogdán István leírásából megtudjuk, hogy a 16. században még nem locsolták a lányokat, hanem fürösztötték, ami nem a korai keresztelési gyakorlatból átvett szokás, hanem a hajdani tavaszi termékenységvarázsló emberáldozat emlékét megőrző szertartás. A piros és a hímes tojásnak az élet és a termékenység ősi szimbólumát idéző locsolás utáni átadása a 18. századtól terjedt el. A harmadik húsvéti szimbólumnak, a húsvéti nyúlnak azonban nyomát sem találjuk népünk hagyományai között. A szerző szerint e német eredetű szokás csak a 19. században vált gyakorlattá városainkban, majd a nyúl a századforduló idején fokozatosan cukorkává alakult át, napjainkban pedig a gyerekek ajándékozó nyuszija lett. „Az élet három nagy szüksége" (a keresztelő, lakodalom, temetés) is kialakította a maga szokásrendszerét. Mai életünktől a halotti tor már teljesen idegen, s úgy tűnik, hogy lassan a keresztelés is divatját veszti. Talán a lakodalom szertartása él leginkább tovább, igaz, lényegesen leegyszerűsített formában és az ősitől eltérő tartalommal. A kötet legjobban megírt fejezeteiben Bogdán plasztikusan mutatja be, hogyan tartottak keresztelőt, lakodalmat és halotti tort gazdag főurak, nemesek, polgárok és a föld népe. Az élvezetes leírásokban megfoghatóvá és képszerűvé válnak az egyes társadalmi rétegek között anyagi javak tekintetében megmutatkozó, korunk polgárai számára már elképzelhetetlen gazdasági különbségek is. A további fejezetekben a vendégeskedés, a vásár, az áldomás, az ivó, a hecc, a kártyázás és a tánc színes történeti változásait követhetjük nyomon. A kötet élénk érdeklődésre tarthat számot a témával hivatásszerűen nem foglalkozó, de a történelem, a néprajz iránt érdeklődő felnőtt, sőt még középiskolás olvasók körében is. Bogdán István azonban nem elégedett meg azzal az önmagában is figyelemre méltó teljesítménnyel, hogy magas színvonalú tudományos-népszerűsítő művet írjon, hanem gondolt a mélyebb szakmai ismeretekre vágyó olvasókra, akik talán éppen a könyv elolvasása után kaptak kedvet arra, hogy még behatóbban foglalkozzanak egy-egy kérdéssel. Igényeik kielégítésére a szerző ezért minden fejezethez részletes szakirodalmat közöl. ,,A „Régi magyar históriák" című kötet tematikája nem olyan egységes, mint Bogdán előző munkáié. A könyv első része a török hódoltság időszakának háborúit, hadi vállalkozásait s a ritkább békés hétköznapjait eleveníti fel. Megismerkedhetünk a bajvívás izgalmaival, a kémek nem kevésbé érdekes és veszélyes kalandjaival, az írástudók, a deákok munkájának fontosságával, a dunai naszádosok tevékenységével háborúban és békében, a nemesi származású nők cs asszonyok társadalmilag megbecsült szerepével, valamint Tinódi Sebestyén kalandos életével és a híres hadvezér, Turi György nyugalmasnak nem nevezhető pályájával. A kötet második felében Bogdán bemutatja a hazai tudományos és technikai forradalom előfutárait, megrajzolja annak biztató kezdeteit, és egy-egy kiváló szakember életútján keresztül érzékelteti a korszak atmoszféráját, legfőbb problémáit. Kissé erőltetettnek érezzük a 12. századi írásbeliséggel és Károly Róbert pénz- és gazdaságreformjával foglalkozó fejezetek beválogatását. Részletesen olvashatunk a török hódoltság idején élő Lippai János botanikusról, a honi kertészeti irodalom megalapítójáról, akinek „Posoni kert" című munkáját majd két évszázadon keresztül a magyar kertészek „bibliájának" tekintették. Mikoviny Sámuel, a magyar tudományos kartográfia megalapítója már a 18. század szülötte, akinek tevékenységét külföldön is elismerték, s többek között a Porosz Királyi Tudományos Társaság tagjává választották. Mikovinynek a kartográfia területén elért eredményeit azonban csak jóval később ismerte meg a szűkebb szakmai közvélemény, a magyar nérnökképzés megvalósításáért tett erőfeszítéseinek bemutatása pedig még az elkövetkező évek feladata lesz a hazai tudománytörténetírás számára. Pethe Ferencet már jobban ismeri az utókor, hírnevét különösen „Pallérozott mezei gazdaság" című műve alapozta meg. A róla írott fejezetből megtudhatjuk azt is, hogy munkássága kiterjedt a hírlapkiadásra, népszerűsítő természettudományos kiadványok írására és fordítására, s hogy a metrikus mértékrendszer első hazai hívei, propagálói közé tartozott.