Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Dávid Géza: A simontornyai szandzsák a 16. században (Ism.: Szakály Ferenc) 154

156 TÖRTÉNETI IRODALOM török berendezkedéssel járó háborúk nem okoztak jelentó's károkat, s a helyi csetepaték pusztításait a lakosság viszonylag könnyen kiheverte (107.1.). A termelés hatékonyságának növekedésével azonban együtt nőtt az adóteher is; egy-egy településre 1580-ban minimálisan háromszor annyi hárult, mint harmincnégy esztendővel korábban (101.1.). így aztán nem annyira a kedvezőtlen gazdasági viszonyok, hanem a határ menti harcok, járványok, növekvő török és (részben) magyar adóterhek okolhatók azért, hogy a szandzsák -korábban inkább növekvőnek, utóbb, 1570 és 1580 közt stagnálni látszó - népessége az utolsó vizsgált évtizedben (1580-1590) erősen csökken. Ha az elveszített természetes szaporulatot nem számítjuk, a csökkenés mértéke akkor is eléri a 7-10%-ot (47. 1.). A lakosság összetétele azonban jóval nagyobb mértékben változott, mint ahogy azt az abszolút lélekszám-adatok sejtetni engedik. A simontornyai szandzsák egyfelől nagy betelepülő hullámok célpontja volt, az ide érkezett családok jelentős többsége azonban csakhamar továbbállt a hódoltság más területei, illetve talán a királyi Magyarország felé (59.1.). Sajnos, nincs terünk rá, hogy e kitűnő könyv minden lényeges megállapítását rekapituláljuk. Be kell érnünk annak leszögezésével, hogy Dávid Géza általában is nagy akribiával és ötletesen hasznosítja az általa vizsgált kérdésekre vonatkozó nemzetközi és magyar szakirodalom java eredményeit, sőt, nem egy ponton jócskán tovább is fejleszti azokat. Elsőkönyves szerzőről lévén szó, külön is méltánylandó, hogy az egész munkában nincs olyan hiba vagy tévedés, amely az első, ámde tüzetes áttanulmányozás során az olvasó szemébe szökne. (Hiányolható viszont, hogy a defterek foglalkozásnév-anyagának vizsgálatával a feldolgozás adós maradt.) Ha valaki mindenáron kifogásolni valót akar találni, úgy talán leginkább egyfelől az előadás körülményességét, másfelől, néhol, indokolatlan szűkszavúságát tehetné szóvá. Dávid Géza új utakat és módokat keres könyve azon második részében is, amely a defterek adatsorait tartalmazza. A névsorokat falvanként évsorrendjükben adja, az eredetiben a névjegyzék után következő jövedelemfelsorolásokat viszont külön táblázatokban közli, végül pedig összehasonlító táblázatokat nyújt az adófizetők és összeírtak számának alakulásáról, a férfinépesség családi állapot szerinti megoszlásáról (1565-ből), s az 1546 és 1570 közti termésátlagokról. Közlési módja jól áttekinthető és használható, bár úgy tűnik, hogy a szerző ígéretei ellenére sem teljes. Azt a felegresi tizedjegyzéket, amelyből Dávid Géza a 99. lapon terméseredmény-adatokat közöl, nem tudtam felfedezni a felegresi névjegyzékek közt (146-147.1.) s nem utalnak rá a megfelelő évi kiegészítések (284-289.1.) sem. Végezetül pedig álljon itt egy aprócska, de talán nem egészen jelentéktelen kiegészítés, illetve pontosítás. Dávid Géza - a probléma jelentőségének megfelelően - külön kis fejezetben foglalkozik Simontornya és a környékbeli várak elestével. Egy, 1545. április 4-i szultáni utasítás (amely a budai pasát, a mohácsi és a székesfehérvári béget Simontornya és Ozora ostromára rendeli) és egy, 1545. december 3-mal kezdődő zsoldlajstrom (amelyben Simontornya, Ozora és Tamási újonnan bevett várként szerepel) alapján arra a következtetésre jut, hogy „Simontornya, Ozora és Tamási elfoglalását így is csak 1545 nyarának végétől számíthatjuk" (10.1.). Gyalui Torda Zsigmond Melanchtonhoz intézett, 1545. december 25-i levele azonban, úgy tűnik, pontosan megadja a nyugat-tolnai várak elestének időpontját, sőt, Simontornya esetében a török kézre kerülés körülményeit is elbeszéli. A vonatkozó rész így hangzik: „Ademtae sunt nobis hoc mense Novembris in Somogio arces munitissimae Dombo, Debregest, Tunis Simonis, Tamasi, Ozora. Fuit in Simonis turri collocatum praesidium trecentorum veteranorum militum, hos Turci quotidie ad faciendam deditionem sollicitabant, ac interposita sui imperatoris fide, faciebant eis potestatem abeundi cum rebus suis et cum impedimentis omnibus ac quocunque vellent commigrandi. Tribunus militum, ubi vidit munitionem teneri amplius non posse, suos cohortatus dixit multa graviter de perfidia hostium exempla commemoravit. Dixit, quid Christiana fides postulet, praestare pro gloria Christi honeste mortem appetere, quam arce dedita aut in perpetua ignominia vivere, aut pecudum instar inermes obtruncari. Quos ubi satis animates vidit, paucis secum retentis, in hostes emisit, sperabat eos Turcorum castra disiecturos esse aut consternatis subito pavore illorum animis arcem obsidione liberaturos. Dimicarunt illi fortissime tamdiu, donee lassati continue caede a circumfusa multitudine ad unum omnes obtruncati sunt. Qua victoria elati Turci sine mora munitionem invadunt. Tribunus de praesidio desperans patefacta porta erumpit tanta impetu, ut eum non secus ac fulmen quoddam hostes, quoquo se converterat, devitarint, ita obvios quosque caedenda