Századok – 1984
FOLYÓIRATSZEMLE - Canis; Konrad: Az "új kurzus" kormányának külpolitikájához 1890 után 1295
FOLYÓIRATSZEMLE 1295 összességében Raymond Clausewitzet a felvilágosodás illúzióktól és utópiáktól mentes képviselőjének, a porosz reformkor tipikus figurájának tekinti, aki sosem kérdőjelezte meg Poroszország társadalmi-politikai struktúrájának alapvonásait; 1815 után egyszerre határolta el magát a konzervatív reakciótól, valamint a parlamentarizmust követelő liberalizmustól, miközben következetesen fellépett a Landwehr továbbéltetése mellett, a scharnhorsti katonai reformot visszafejlesztő 1819-es törvényjavaslattal szemben. (Historische Zeitschrift 1982. Band 234. 295-316.) E. G. KONRAD CANIS: AZ „ÚJ KURZUS" KORMÁNYÁNAK KÜLPOLITIKÁJÁHOZ 1890 UTÁN Bismarck 1890-ben bekövetkezett bukása gyökeres szakítást jelentett a korábbi évtizedek gyakorlatával a külpolitikában is. Az új kurzus irányítói korszerűtlennek, Németország érdekeivel ellentétesnek látták a bonyolult, szerteágazó szerződésekre felépített kontinentális politikát, s az Oroszországgal való látványos szakítás útjára léptek. Az új kormány - melynek külpolitikai nézeteit mindenekelőtt Friedrich von Holstein, a külügyi hivatal politikai részlegének meghatározó embere inspirálta - a kétfrontos háború elkerülhetetlenségéből indult ki, s ezért ésszerűbbnek tartotta az egyértelműbb kiállást a szövetségesek mellett, s az elhatárolódást azok ellenségeitől. A berlini döntést Canis elhibázottnak tekinti, s tanulmányában kísérletet tesz a tévedés hátterének megrajzolására, az egymást keresztező, sokszor áttekinthetetlennek tűnő nemzetközi folyamatok pontos kibontására. Ügy véli, hogy a Caprivi-kormány alapvetően rosszul ítélte meg Oroszország szándékait. Szentpétervár ugyanis egyáltalán nem tartotta jelentéktelennek kapcsolatainak alakulását Németországgal, sőt a francia tőkepiachoz való egyoldalú és hátrányos kötődés kiküszöbölése érdekében kifejezetten óhajtotta a korlátozott szövetségesi együttműködést. Fokozta a cári udvar óvatosságát az is, hogy maga is belső bajokkal küszködött; európai terjeszkedésre ezért eleve nem is gondolhatott. A cári külpolitika súlypontja egyébként is egyre egyértelműbben Közép-Ázsiába tevődött át, érdekszférája kiterjesztésére Afganisztánban és Perzsiában törekedett elsősorban. Megfigyelhető ugyanakkor az is, hogy a középorosz burzsoázia, a katonai vezetés és a magas bürokrácia növekvő francia orientációjával szemben jelentős rétegeket hódított meg a hadügyminiszter, Giers németbarát programja, amely arra hivatkozva, hogy egy orosz-német háború esetén Franciaország szövetsége automatikusan létrejönne, s utalva az uralkodó antirepublikánus érzelmeire a kategorikus elkötelezettség szorgalmazóival szemben a rugalmasabb, taktikusabb törekvéseket erősítette. Valamennyi szempontot figyelembe véve, Oroszország elsőrendű érdeke az európai statusquo megőrzése, nyugati határainak biztosítása volt. Ez az a tendencia, amit nem ismertek fel Berlinben -hangsúlyozza Canis -, s ezért újrafogalmazott külpolitikai koncepciójukba be sem építhették. A viszontbiztosítási szerződés német felmondása a katonailag felkészületlen Oroszországot defenzív jellegű csapatösszevonásokra, francia kapcsolatainak erősitesére kenyszentette. Az ismertté vált kezdeményezésekből Berlinben azonban agresszív szándékot olvastak ki, ami a német vezetőket téves meggyőződésük helyességében erősítette meg. Különösen eltúlozta az orosz katonai készülődés veszélyeit Waldersee, vezérkari főnök, érveket szolgáltatva a bismarcki vámpolitika felülvisgálását követelő nagyburzsoá körök számára, melyek egy közép-európai vámszövetségben keresték az USA és Oroszország védővámpolitikájának, valamint az angol kereskedelmi konkurrencia hatásos ellenszerét. Jelentős befolyással rendelkeztek ugyanakkor az orosz piac visszaszerzését sürgető körök is. Berlepsch kereskedelmi miniszter 1891 márciusában halaszthatatlannak nevezte a közeledést Oroszországhoz, és jelentős csoportok támogatását maga mögött tudva követelte Caprivi külkereskedelmi kurzusa felülvizsgálását, az orosz-német ellentétek felszámolását. A gazdasági követeléseket a múló hónapok külpolitikai tapasztalatai is alátámasztották. Egyre egyértelműbbé vált, hogy a többek között Bismarck politikai visszatérését is megakadályozni hivatott új kurzus nem vezetett a kívánt eredményekhez. A német politikusok túlbecsülték az angol-orosz és az 14 Századok 1984/6
