Századok – 1984
FOLYÓIRATSZEMLE - Áron; Raymond: Clausewitz - stratéga és patrióta 1294
FOLYÔIRATSZEMLE RA YMOND ARON: CLAUSEWITZ - STRATÉGA ÉS PATRIÓTA Az 1806-ban Napóleontól elszenvedett katasztrofális vereség a porosz társadalom többségében kétségbeesést, tehetetlen kapkodást váltott ki. Megmozdult ugyanakkor a patrióta érzelmű katonatisztek azon csoportja is, amely felismerte, hogy az állam megmentése csak társadalmi reformok útján képzelhető el. Ε folyamathoz kapcsolódott Scharnhorst és Gneisenau közvetlen mukatársaként Clausewitz, és hamarosan a porosz újjáépítés szócsövévé, a patrióta mozgalom fő inspirátorává, a franciaellenes revanstörekvések meghatározó szervezőjévé nőtte ki magát. Közvetlen hatását korlátozta ugyan az a tény, hogy 1811-et követően a cár szolgálatában az orosz sereg részét képező német légióban harcol, s eközben a döntő jelentőségű lipcsei és franciaországi csatákban sem vesz részt; befolyása munkatársai közvetítésével azonban így is egyre jobban érvényesül: egyik fő szorgalmazója lesz a Landwehr és a Landsturm létesítését kimondó 1813-as königsbergi határozatnak. A legendás hírű stratéga és a kevésbé ismert reformer politikai pályát kíséri nyomon a strassburgi egyetem professzorának eredetileg francia nyelven írt tanulmánya. Raymond pontosan rekonstruálja azt a családi örökséget, amely Nagy Frigyes szinte vallásos tiszteletét, mélyen gyökerező kasztszellemet, hadseregre és államra orientált s az uralkodótól elválaszthatatlan porosz — távolról sem német!! - patriotizmust kínált útravalóként a Franciaország elleni 1793-94-es háborúban 12 évesen részt vevő ifjúnak. A kor általános ideológiai-szellemi mozgása azonban Clausewitzet is magával ragadja: a jénai összeomlást követően több kortársához hasonlóan porosz patriotizmusa fokozatosan átnő a franciaellenes alapon szerveződő német nacionalizmusba. Nemzeti ébredése együtt jár a mérsékelt reformok melletti elkötelezettség felerősödésével. Meggyőződéssel vallja, hogy a francia forradalom a német térségben nem járható út, mivel azt a monarchia kezében koncentrálódó eltúlzott hatalom, a nemesség monopolhelyzete a hivatalnoki apparátusban, a rendek közötti feszültség, s a parasztság nyomorúságos életkörülményei egyszerre robbantották ki; ezzel szemben Poroszországban a nemesség hatalma territoriális keretek között szerveződött, s így az esetleges túlkapásokkal szemben eleve védettséget biztosít a fejedelmek „gazdasági és apai" irányító szerepe. Az érvelésből tehát egy felvilágosult paternalizmusban reménykedő reformer alakja bontakozik ki, olyan mérsékelt politikusé, aki jóindulatú emberbarát fejedelmek által felülről bevezetett liberális részreformoktól reméli a megoldást. Koncepcióját 1815 tanulságai hatására sem vizsgálja felül, s a berlini Allgemeine Kriegshochschule vezetőjeként (1815-1827) is megmarad az alkotmányt és a parlamenti választásokat elutasító platformon, kiváltva ezzel a haladó értelmiség és ifjúság ellenszenvét. A nemzeti kérdés megoldását illetően álláspontja egyértelmű: „Németország csak egyetlen úton juthat el a politikai egységhez, ez pedig a kard, amennyiben államainak egyike az összes többit leigázza." Mindezt azonban meg kell hogy előzze a franciák feletti katonai győzelem. Clausewitz stratégaként is kora gyermekének bizonyult. Szeme előtt játszódott ugyanis le a dinasztikus kabinetháború átváltozása nagy tömegeket megmozgató nép-nemzeti háborúba, ami benne is tudatosította a népfelfegyverzés óriási jelentőségét, hozzásegítve e téren a frigyesi hagyományoktól való tudatos elszakadáshoz, a gerillaháború gondolatának népszerűsítéséhez. Katonai, stratégiai kérdésekben Clausewitz élesen szembekerült Moltke felfogásával, mely háború esetén a hadvezérnek juttatná az államfői tisztséget. Ezzel ellentétesen azt vallotta, hogy jó stratéga csak az az államfő lehet, aki a politikai összefüggések teljes ismeretében a háborút politikai célkitűzések szolgálatába állítja, a háborút a politika eszközének tekinti.
