Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Melnyikov; D.-Csornája; L.: Hitler. Mítosz és valóság (Ism.: Bellér Béla) 1280

1282 TÖRTÉNETI IRODALOM még 1938-ban be kell következnie. Hogy Hitlernek ez a menetrendje pontosan megvalósulhatott, abban nagy szerepe volt Franciaország bénultságának és Anglia tartózkodásának, nemkülönben a német agresszió keletre tereléséhez fűzött reményeknek. Amikor Hitler 1939. szeptember 1-én Lengyelországot is megtámadta, abban a hiszemben volt, hogy a nyugati hatalmak most sem fognak beavatkozni. Ez a tévedése Hitlernek egy világháborúba került. A lengyelországi és a nyugati villámháborús sikerek keleten nem ismétló'dtek. A Szovjetunió ellen 1941 júniusában indított hadjáratban megtorpanás, majd katasztrofális vereségek követték egymást. A könyv „A sírba vezető' út" és „A finálé" címek alatt tárgyalja Hitler és a hitleri Németország végnapjait. Ezek a fejezetek elérik az első fejezetek csúcsait. Valóban borzalmas és visszataszító képet nyújtanak arról az időszakról, amikor az antifasiszta hatalmak csapásai alatt és a belső rothadás következtében darabokra hull a fasiszta gólem, maga alá temetve egykori urát és parancsolóját, Adolf Hitlert. Az egykor bálványozott Führer fizikai és pszichikai állapota minden szemlélőjére az őrület benyomását teszi. De: „Hitler őrültsége politikai őrültség volt. . . Hitler bajai annak a korlátlan hatalmú embernek, kalandornak, vérszomjas zsarnoknak a bajai, aki rádöbbent, hogy tervei összeomlottak, hogy hatalmának hamarosan vége." (276.) Aki nem bánta volna, hogy ha már ő elpusztul, pusztuljon vele Németország is, mint ezt A. Speer előtt megdöbbentő cinizmussal kijelentette. (276.) A tartalmi ismertetés után, az egész könyvet mérlegre téve megállapíthatjuk, hogy a szerzőknek csak részben sikerült teljesíteniük a magukra vállalt nehéz feladatot. Azt meggyőzően bizonyítják, hogy Hitlernek, valamint cinkostársainak bűnei az őket szülő társadalom bűnei; különben nem emelkedhettek volna össztársadalmi jelentőségre. A történeti személyek és a társadalom bonyolult kölcsönhatását azonban, amelyben végső fokon - de csak végső fokon! - meghatározó tényező a társadalom, nem egy esetben csak erős leegyszerűsítéssel sikerült bemutatni. A korlátozott eredmény a fasizmus vizsgálatánál alkalmazott elméleti és módszertani alapállásból következik, amely a fasizmust jószerivel csupán a kapitalista nagypolgárság eszközének tekinti, nem pedig egyben többé-kevésbé autonóm politikai tömegmozgalomnak is. Ennél sokkal termékenyebbnek látszik az a kutatási szempont, amely a nemzetiszocializmus társadalmi motivációja és ennek Hitler abszolút vezérszerepével és a nemzetiszocializmus világnézeti dogmatizmusával való összefüggése felől közelíti meg a problémát. Hogy a szerzők ezen a területen csak részeredményeket érhettek el, annak fő oka, hogy nem fordítanak figyelmet azokra a nácizmus társadalomtörténetére vonatkozó, korántsem elégséges, de mégis jelentékeny külföldi kutatásokra, amelyek többek közt az 1923 előtti korai náci párt, az 1930-as hadseregvezetés, az SS és az 1937-ben életre hívott vezcrképző ún. Hitler Adolf-iskolák szociális összetételére vonatkoznak. Ennek következtében a nácizmus társadalmi bázisáról adott képük is elmosódott, amelyből csak a „söröző kispolgárok" sztereotípiája válik ki élesebb körvonalakkal. Az alapkoncepció bírálatán kívül lenne még megjegyzésünk történeti részletkérdésekre is, de csupán futólagos utalásokra szorítkozhatunk. A Hitler hatalomra jutását előkészítő németországi jobbratolódásnak (93-107.) véleményünk szerint nem Brüning, hanem Hindenburg és Schleicher a kulcsfigurái, az a Schleicher, aki kancellársága idején - Brüning és Papén alapjában véve konzervatív-reakciós gazdaságpolitikájával szemben - az agrárpolitika és a munkaerőfoglalkoztatás terén egyaránt új utakra lépett, amelyeket azonban már nem tudott végigjárni. Meggyőzőbb lenne a szerzők magyarázata a Reichstag felgyújtásáról és ennek politikai következményeiről (112-120.),haa vonatkozó történeti irodalom kritikai vizsgálatát H. Mommsen és M. Broszat műveire is kiteijesztik. A néhány hiányossága ellenére is eredeti, színes, helyenként drámai, sok ismeretlen részlettel szolgáló könyvet egyebek közt azért is ajánljuk a szaktörténészek és az olvasók figyelmébe, mert a személyiség történeti szerepének egy olyan extrém esetét vizsgálja, amilyenhez hasonlót a történelem ritkán produkál. Bellér Béla