Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Palotás Emil: Az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni politikája a berlini kongresszus után 1878-1881 (Ism.: Heiszler Vilmos) 1267

TÖRTÉNETI IRODALOM 1269 s ennek megfelelően Palotás Emil a három császár szövetségének nevezett megállapodás létrejöttét taglalja a könyv további részeiben. Finom forráselemzéssel mutatja be a vonakodó Haymerle sorozatos visszavonulásait mindenfajta orosz lekötelezettség merev elutasításától az 1881. június 18-án aláírt szerződésig. A szerző méltányosabb az „osztrák karrierdiplomatával" szemben, mint a bismarckiánus német történetírás: többször is rámutat, hogy Haymerle időhúzásai, következetlenségei mögött valóságos nehézségek húzódtak meg, melyek behatárolták az energikusnak valóban nem mondható külügyminiszter cselekvési lehetőségeit. Míg Haymerle tehát megértő elbírálásban részesül, Miljutyin orosz hadügyminiszter Balkán-föderációs elképzelései rosszabbul járnak: „széplelkű elképzelés"-nek minősülnek a liberális doktrínákat külpolitikai programba átvivő tervek. Holott éppen abban láthatjuk Palotás Emil munkájának egyik fő érdemét, hogy feltárja az orosz külpolitikai vonalat kialakító különböző csoportosulásokat és azok erőviszonyait, s így a korabeli és későbbi magyar köztudatban s politikában is érvényesülő egysíkú Oroszország-kép helyett — mely csak cári önkényt s pánszláv irrendentizmust látott az orosz külpolitika mögött - egy árnyaltabb s a történelmi igazságnak megfelelő képet kapunk a közép-európai népek sorsát erősen meghatározó nagyhatalom külpolitikai törekvéseinek mozgatóiról. A vonakodó osztrák-magyar diplomáciát Bismarck és Szaburov berlini orosz nagykövet végül is be tudta ugratni a hármas megállapodást előkészítő tárgyalássorozatba. Itt jellemző képet kapunk Bismarck nem éppen „becsületes alkuszi", inkább „unehrlicher", mint „ehrlicher Makler"-hez méltó akcióiról. Megmutatkozott itt a német kancellárnak az a képessége, melyet Bismarck 60 évvel későbbi, jóval tehetségtelenebb utódai is alkalmaztak : egymással rivalizáló szövetségeseik ellentéteit kihasználva, egyikük igényeit sem teljesen kielégítve tartotta őket német befolyás alatt. így az oroszok előtt csökkenteni igyekezett a Kettősszövetség jelentőségét, az aggodalmaskodó Haymerlét viszont számtalanszor biztosította: a Kettősszövetség érintetlen marad. A már akkor jelentkező osztrák-magyar próbálkozásokat a casus foederis kiterjesztésére azonban határozottan visszautasította. A nagyhatalmi tárgyalások árnyékában tovább folyt az alkudozás Szerbiával a kereskedelmi egyezményről, mely 1881 májusában, a szerb kormányváltozás után létre is jött. Palotás Emil vitába száll a jugoszláv történészekkel, akik osztrák-magyar sikerként, szabályos vámunióként értékelik a megállapodást. A legnagyobb kedvezmény elvében szerb sikert lát, s úgy véli, a fő cél Szerbia politikai lekötése volt, ezt mutatja a szerződés megkötése előtt tanúsított nagyobb rugalmasság is osztrák-magyar részről. Létrejött a politikai szerződés is, javítva ezzel a Monarchia pozícióit a Balkánon a szövetséges-jelöltté előlépett Oroszországgal szemben. Bismarck nyomására Haymerle végül is feladta ellenvetései nagy részét, s júniusban Berlinben Bismarck, Szaburov orosz és Széchényi osztrák-magyar nagykövet aláírhatta a konzervatív monarchikus szolidaritás egyik utolsó szerződéses manifesztációját. A legvitatottabb balkáni kérdésekben sikerült megállapodni a két rivális nagyhatalomnak — Ausztria-Magyarország szabad kezet kapott Bosznia-Hercegovina annektálásához, viszont hozzájárult Bulgária és Kelet-Rumélia egyesüléséhez -, de egyikük sem lehetett maradéktalanul elégedett, s Németország támogatására utalva érezhette magát továbbra is. A szerződés igazi nyertese tehát Bismarck lett. A szerző diplomáciatörténeti iskolázottsága most is meghozta a maga eredményeit: a jegyzékek, jelentések, utasítások, táviratok rengetegéből avatott kézzel emeli ki a lényegi információkat, s biztosan rajzolja meg a Monarchia gyakran kacskaringós külpolitikai vonalvezetését is. Az orosz és német befolyásoló tényezők mellett a „szerb kapcsolat" beemelése azt biztosítja, hogy a könyv nem steril külpolitikatörténet lett, hanem betekintést nyerünk a hatalmi viszonyok tárgyából éppen azok alanyává növekvő balkáni kis nemzetek törekvéseibe, s a Monarchia külpolitikáját mélyebbről alakító érdekrendszerbe (osztrák és magyar gazdasági érdekösszeütközések!) is. Palotás Emil korábban feldolgozta az 1890-es évek második felének osztrák-magyar Balkán-politikáját. Most az 1870-80-as évek fordulójára kerített sort. Reméljük, hogy nem hagyja feldolgozatlanul a közbeeső időszakot sem. Heiszler Vilmos