Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Debrecen Története (2. kötet) 1693-1849 (Ism.: Mérei Gyula) 1255
1256 TÖRTÉNETI IRODALOM pótolhatatlan értékű. Vajon a dunántúli, vagy a csallóközi, kisalföldi és más - szintén alföldi jellegű -magyarlakta helységek más természeti- és gazdaságföldrajzi adottságaikból következően nem számíthatók, számítandók a „tiszta magyar települések" közé? Talán az „alföldi" megjelölés valamilyen pontosabb földrajzi-területi körülhatárolása eloszlathatna esetleges, a jelenlegi megfogalmazásból akaratlanul is származható félreértéseket. Ettől függetlenül azonban nagyon hasznos és figyelemre méltó mindaz, ami a város 18. sz. végi lélekszámáról, népsűrűségéről olvasható a szövegben, becsült adatok alapján. A fejezet legszínesebb oldalai a 18-19. században létesített középületekről szólnak. Életszerű képet fest a szerző az áruforgalom szempontjából nélkülözhetetlen hídépítésekről, a csárdák funkciójáról, ugyanakkor eme tények arról is meggyőznek, hogy Debrecen a korszerűbb értelemben vett városiasodás felé csak a 19. sz. első felében kezdett elmozdulni, akkor is nagyon lassan, vontatottan. Balogh István a rendi állam 1683 — 1848 között folytatott várospolitikájáról szóló fejezetnek már bevezetőjében jelzi, mit tart a következőkben elmondandók lényegének. Azt, hogy míg a 16-17. században a mezővárosi polgárság három nemzedéke rokkant bele anyagilag, szellemileg a debreceni „keresztyén respublica" védelmébe, 1685-től számítva öt újabb nemzedék küzdött a megismétlődő veszélyek ellen. Az 1711 utáni évtizedekben a központi hatalom megerősödésével párhuzamosan a sz. kir. városok önkormányzati jogai országszerte, így Debrecenben is csökkentek. Az 1715:108. t. c. kodifikálta az 1693-ban elnyert királyi kiváltságlevelet, ám a városnak a negyedik rendbe jutásért nem csupán anyagiakban kellett jelentős árat fizetnie, hanem - ha nem is harc nélkül - végül is bele kellett nyugodnia a katolikus egyház gyarapításába és - tegyük hozzá — az abszolutista centralizáló törekvések támaszának ítélt német elem gyorsuló ütemű befogadásába. Az 1711 után a várost érintő állami és egyházi lépések tanulságainak mintegy összegezéseként Balogh István előadja, hogy a kormányszervek vallási színezetű, ám politikai indítékú bizalmatlansága késztette a városvezetést állandó védekezésre. A város lakossága széles köreinek idegenkedését a nem magyar etnikumú betelepülőktől elmélyítették a kormányszervek e betelepülést segítő lépései, ez utóbbiakat pedig az ellenérzések, lelki, fizikai elszigeteltségük, anyagi hátrányokba szorításuk állandó feszültségben, esetenként félelemben tartották. A szerző utóbbi következtetéseinek helyességét fő vonásaiban nem vitatva, talán felvethető volna, nem érdemeltek volna a leírt jelenségek - egyébként a szöveg eme részében és a később sorra kerülő fejezetekben található adatok segítségével - olyan kérdésmegközelítést is, hogy mindez a feudális dinasztikus abszolutizmus központosító és a városvezetésnek a rendi széttagoltság konzerválására törekvő, beszűkült látókörű, csak a lokális érdekeket védő erői közötti összeütközés jelenségei közé tartozik. Ugyanakkor mintha — egyes későbbi fejezetek szerzőihez hasonlóan - a Habsburgabszolutizmus kormányzati tetteiben a magyarság etnikumát, vallását és a városlakók, mintegy a magyarokra jellemző változatlan paraszti-népi jellemvonásait, hagyományait 1683 óta mindvégig egyformán fenyegető katolizáló, idegen elnyomás veszélyét látná. Az olvasóban aligha keletkezhetne ilyen benyomás, ha a kötet valamennyi szerzője legalább utalásszerűén, de árnyaltan foglalkozott volna az európai abszolutizmusok általános közös és a soknépű Habsburg-birodalom idegen etnikumú, katolikus vallású uralkodó családjának sajátos, nem mindig pozitív dinasztikus ún. „nemzetek fölötti", anacionális abszolutizmusának ebben a tekintetben végig változatlan, egyes időszakokban azonban egyes változó, más jellemvonásaival, olykor előremutató (pl. a Debrecen szempontjából különösen fontos, a mezőgazdasági termelés serkentésének céljából kiadott) intézkedéseivel, amelyekről maga a szerző más fejezetben nem feledkezett meg. Még inkább azzal, hogy a birodalom egyes részei lakosságának gazdasági-társadalmi fejlődése eltérő történelmi sorsuk (gazdasági-társadalmi, politikai okok) miatt jóval előbbre volt Magyarország népességénél. Ezt az objektív körülményt súlyosbították a Habsburg-kormányzatnak a centralizáció érdekeinek mindent alárendelő egyes — negatív hatású — magyarországi intézkedései, amelyek hozzájárultak a gazdaság és a társadalom elmaradottságának konzerválásához Debrecenben is. Talán megkönnyíthette volna a mindenkori adott időre vonatkozó — történetileg indokoltan - helyes vélemény megformálását, ha abból az általános szempontból vizsgálja a Habsburg-abszolutizmus hatását Debrecenre, vajon fenyegették-e intézkedései - II. József uralkodását kivéve - a magyar etnikum létét? Vajon mindvégig fenyegette-e a protestantizmus, Debrecenben a kálvinizmus létét ellenreformációs türelmetlenség, rekatolizálás, vagy pedig 1711 után, különösen a század második felében a katolikusoknak inkább már dinasztikus-hatalmi szempontoktól sugallt, vallási türelmetlenségtől általában mentes más eszközökkel történő támogatása folyt, még a
