Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Szeged története 1. A kezdetektől 1686-ig (Ism.: Rácz István) 1252
1254 TÖRTÉNETI IRODALOM Az elmúlt évtizedekben történetírásunk átmeneti szemléleti torzulását fedezhettük fel jó néhány helytörténeti munkában az evolúció és a revolució megítélésének a kérdésében. A nemzeti történetírásban a sokszor természetes közegébó'l kiemelt osztályharc és forradalom ábrázolások a helytörténetírásban úgy jelentkeztek, hogy döntően ezek helyi megfelelőit keresték. A Szeged monográfiája már egy lehiggadt, a történeti valóság tényleges arányát ábrázoló evolúciós és revolúciós egyensúlyi szemléletet tükröz. Sokszor kísérti a helytörténetírást a helytelenül értelmezett lokálpatriotizmus veszélye is. Nyilván a kötet szerzőinek is tudatosan foglalkozniuk kellett ezzel a kérdéssel. Annál is inkább, mert a szerzők többségét a munkahelye oda köti a városhoz, vagy más eredőjű vonzalmat érez iránta. Ez persze azt is kifejezi, hogy Szegeden összpontosult olyan szellemi kapacitás, amely ilyen nagyarányú vállalkozásba is kezdhetett. Minden jel arra mutat, hogy az országosan is ismert szerzők szakmai tudása, fegyelmezettsége a torzító hatású, helytelenül értelmezett lokálpatriotizmust ki tudta küszöbölni az írásából. Nem tagadható azonban - s ez inkább csak előnyére válik a kötetnek -, hogy a város iránti ragaszkodás mértéktartó jelei felfedezhetők a sorok között. Talán közhelynek számít, ha a recenzens a történetírói etikáról is szót ejt az ismertetésében. Ennek két eleme vonja magára a figyelmet a kötetből. A szerzők mindig egyértelműen és világosan megfogalmazzák ellenvéleményeiket, helyesbítő álláspontjaikat vagy a további kutatásra váró feladatokat. Tudatában vannak annak, hogy egy monográfia értékét nemcsak a lezárt eredményei szerint rangsorolhatjuk, hanem aszerint is, hogy mennyire inspirálnak továbbgondolkodásra. Ennek megfelelően sokszor nem a lezárás igényével léptek fel, hanem a további munkaprogram megfogalmazására is törekedtek. A szakember erkölcsi normáinak az is értékmérője, hogy az elődök szilárd pontokként rögzített alapelemeit a tudományos építkezésnél mennyire veszi elismerően számba. Szeged új monográfiájának a megírásánál a szerzők előtt kézenfekvőnek látszott, hogy Reizner János nagy időt megért köteteinek j a mérlegre állítása a rangos elődnek kijáró megbecsüléssel történjék. A névmutató tájékoztatása szerint j mintegy 140 oldalon hivatkoztak a munkásságára, oldalanként olykor többször is előkerült a neve. . Felesleges kísérlet lenne pontosan számba venni a kötet új szakmai eredményeit, mert ez szétfeszítené a műfaj kereteit. A város fejlődésének néhány jelentős állomására azonban, szinte címszószerűen, érdemes felhívni a figyelmet. Annál is inkább, mert ezek olyan fogódzók, amelyeket az összehasonlító várostörténeti kutatás a modellalkotás, az azonos és eltérő vonások összegezése során feltétlenül hasznosítani tud, vagy legalábbis kiindulási pontul szolgálhat. Szeged térségében az emberi nyom sejthetőleg a kőkorszakig, mintegy 40 ezer évre, bizonyosan pedig 24 ezer évre követhető vissza. A település folyamatossága a tájon 10 ezer évre becsülhető. Az ' első név szerint is ismert nép i. e. a VI. századi agathürszoszok etnikuma volt, amit aztán a dákok, , kelták, avarok követtek. A régészet szláv népességre utaló leletanyagot erről a vidékről nem ismer. A honfoglaló magyarok Szeged vidékén tehát 895 táján már előzőleg lakott területre szálltak, azonban az még ma is nyitott kérdés, hogy itt elnéptelenedett vagy valamelyes alapnépességgel is rendelkező földet vettek-e birtokba. Szeged a magyar településrendszer részeként a 10-11. században alakult ki. Három szigetre épült, s településszerkezetének ezt a hármas tagozódását alapjaiban napjainkig is megtartotta. Az első írásos adat Szegedről 1183-ból származik. Már a 13. század közepén városi kiváltságot nyert, 1498-tól pedig szabad királyi városi rangra emelkedett. Nyomatékkal és joggal nyert hangsúlyozást a kötetben, hogy Szeged „az Alföld egyetlen olyan településének tekinthető, amely 1272 (V. István halála) előtt kapott városi kiváltságokat" (351.). A város 1543-ban török megszállás alá került, s egészen 1686-ig viselnie kellett a hódoltsággal járó nyomasztó terheket. Lényegében ekkor veszítette el szabad királyi státusát, és a hász-városok közé sorolták. A felszabadulás után újabb erőfeszítéseket kellett tennie régi kiváltságainak visszaszerzése érdekében. Ε részben már ismert, de nagyon sok ponton módosított közjogi kerettörténet fogja egységbe a városmonográfia első kötetét. Ha már most karaktere fejlődésének néhány markáns vonását ki akaijuk emelni, a résztanulmányok nyomán mindenekelőtt arra utalhatunk, hogy szerencsés földrajzi fekvése a gyors ütemű fejlődési pályára terelte: a folyótalálkozások szegletében települt város a távolsági kereskedelem részese, elsősorban a királyi és egyházi jövedelmet tápláló sóelosztás központja, s ezt a szerepét egészen a 16. század második feléig megtartotta, amikor is az erdélyi sószálh'tás útja Debrecen felé terelődött. Királyi-állami érdek szorgalmazta tehát jogállásának folytonos emelését és védelmét.
