Századok – 1984

ELMÉLET ÉS MÓDSZERTAN - Sándor Pál: Az anekdotázó Deák Ferencről 1215

AZ ANEKDOTÁZÓ DEÁK FERENCRŐL 1231 alkotója kerülő úton mond benne véleményt a máskülönben tiltottról — sokszor beszédesebb lehet létrehozója nézetei felől a kritika hatálya alatt álló száraz tények jelentésénél. Hiszen nemcsak emberi tulajdonságot határoz meg, nemcsak szubjektív indítékokat fejez ki, de - a tréfa stb. burkolatában - leleplez olyasmit, ami egyébként rejtve marad egy adott helyzetben. Később részletesen foglalkozunk az anekdotának (adomának) ezzel a fajtájával. A második csoportba tartozó anekdotafajtáknál - meg kell vallanunk - néha sok a bizonytalansági tényező. Elsősorban az a körülmény okozhat gondot, hogy a szöveg, akár anekdota, akár adoma, valóságos szóbeli közlést rögzít-e. Mégpedig úgy, ahogyan az egykor tényleg elhangzott egy korábban megtörtént esetről. Ezt viszont sokszor lehetetlen pontosan megállapítani. Ilyenkor csak az írásos közlés ismeretére hagyatkozhatunk anélkül, hogy a szóbeli és az ezt kiváltó ténybeli előzményének valódiságáról, az írásos közlés hitelességéről meggyőződhetnénk. Lehetséges, hogy az írásos szöveg visszavezethető szóbeli előzményére, amely egy tényleges esetre vagy helyzetre vonatkozik. Csakhogy ezt, forráshiányok miatt, sokszor nem tudjuk igazolni. Ebben az utóbbi esetben tehát számolnunk kell a tévedés kockázatával. Ilyenkor csak egy körülmény a bizonyos: az írásos szöveg önmagában is tartalmaz valamilyen igazságot. Mégpedig arról a személyről (vagy közismert társadalmi típusról), akiről (amelyről) szól, illetve annak valamely tulajdonságáról, miközben az egykorú köztudatra is fényt vet az adott személyt (illetve típust) illetően. Hogy helytállóan, vagy nem, ennek eldöntése a megfejtőre vár. Ez a feladat egyszerűbb szövegek esetében nem okoz különösebb nehézséget. Ilyenfajta anekdota például a következő tréfás szöveg, amely Deák — egyéb fonások által is igazolható — egyszerűségének köztudott voltára vet fényt. A szöveg egy szójáték alkalmazása kapcsán válik tréfássá és jellemzővé. Ez a szó eredetileg egy számnév, amiből — félrehallás folytán — emberi tulajdonságot minősítő jelző lesz. A szöveg arról szól, hogy Deákot sokan keresték fel pesti lakhelyén, az Angol Királyné nevű szállóban.* Deáknak ott egy téli és egy nyári szállása is volt. Nyáron a hűvösebb, télen a hidegtől védettebb szobákat lakta. Ennek megfelelően, hol a szálló második emeltének 55-ös, hol pedig a 72-es szobáiban volt az otthona. A szálloda portása már annyira megszokta az ilyen tisztelgő látogatásokat, hogy amint valaki azt mondta: „Deák Ferenc", ő csak „az ajtószámmal" felelt rá. Egy ízben két vidéki „hazafi" kereste fel az „öreg úr"-at tisztelgő látogatás végett, és a szokott módon jelentették be magukat: „Deák Ferenc" — mondták. Deák a 72. számú szobában tartózkodott. A portás csak az orra alatt dünnyögte oda a sűrűn ismételt szobaszámot, a „hetvenkettő"-t, amit az érkezők — félrehallás folytán — így értettek: „hetvenkedő". Erre a két látogató közül az egyik őszinte felháborodással felelt: „-De már azt kikéljük magunknak, hogy Deák Ferencet ne nevezze nekünk senki hetvenkedőnek, mert ő nem hetvenkedő'."5

1

Ennél és a hasonló anekdotafajtáknál, bizonyos értelemben közömbös, hogy a szöveg egy tényleg ilyen formában elhangzott szóbeli közlésre, illetve egy megtörtént esetre vezethető-e vissza, vagy nem. Tételezzük *Az Angol-Királyné szálló a mai ötödik kerületi Vigadó tér 1. számú saroképület helyén állt. Deák a szálló déli homlokzatának második emeleti 71-72. számú szobáit lakta, melyeket nyáron a hűvösebb 54-55. számú szobákkal cserélt fel. A szövegben mondottakra, valamint a szobaberendezés rövid leírására lásd: Ferenczi: id. m. 2. k. 228-229.1. 51

DF—A 1871. 28-29.