Századok – 1983
FOLYÓIRATSZEMLE - Ammon; Harry: A Monroe-elv: belpolitika vagy hazafias döntés? 912
912 FOLYÓIRATSZEMLE aránya is ennyi.) Sőt, a helyzet bizonyos tekintetben még romlott is: a megválasztott hölgyek között lámpással is alig lehetett jelentősebb politikai személyiséget találni. A Munkaügyi Minisztérium Női Osztálya élén álló Esther Peterson két célpontra összpontosítot: elismertetni a törvényhozással a nők egyenlő bérezéséhez való jogát, és létrehozni egy, a nők helyzetét vizsgáló elnöki bizottságot. Peterson memoranduma után hat hónappal, 1961. december 14-én, Kennedy létrehozta a bizottságot, melyben 15 nő és 11 férfi vett részt; közülük többen a kormánynak is tagjai. Érdekes módon a két nagy párt női képviselői közül senkit sem hívtak meg a bizottságba. A szerző nyomatékosan rámutat, hogy míg a szakszervezeti vonalon dolgozó nők a bizottságba kerültek, az önálló politikai karriert választók közül senki sem került be. A bizottság erősen megoszlott az „egyenlőséget", illetve a nők „védelmét" követelők között. Paradox módon, az alkotmányos egyenlőség talaján állva harcoltak a nőket védő törvényekért. A munkáltatók óriási többsége ugyanis az egyenlő jogok elismerése mellett a férfi jelentkezőket részesítette előnyben. Kennedy egyetértett a bizottsággal, és utasítota John Macyt, hogy az eddigi gyakorlattal szemben, az állami alkalmazás során nemek szerinti megkülönböztetés ne történjén. A bizottság másik sikere az egyenlő bérezést törvénybe iktató törvényjavaslat kongresszusi jóváhagyása volt. 1963. június 10-én az elnök aláírta „az egyenlő munkáért, egyenlő bért" ígérő törvényt, bár ez a nők többségének semmit sem jelentett, hiszen „női" szakmában dolgoztak. A törvény jelentősége azonban óriási, hiszen szakított az addigi gyakorlattal, mely szerint természetes volt, hogy az azonos munkát végző nők, mivel nem családfenntartók, kevesebbet keressenek. Bár ezek kis lépések voltak, a kormány egyre inkább hivatalosan is elismerte a nők háztartáson kívüli jogait, lehetőségeit. A bizottság működése egészében véve azt eredményezte, hogy egyre több nő látta értelmét az önálló munkavállalásnak. 1963. október 11-én a bizottság 60 oldalas jelentésben foglalta össze feladatait. Hangsúlyozták, hogy a nyitás nem jelenti a házimunka és a gyermeknevelés elhanyagolását. Amikor az elnök elfogadta a bizottság felállításáról szóló javaslatot, a szövetségi nőpolitika addigi egész irányvonalával szakított. A bizottság nem egyes nők magas állami szintű foglalkoztatását akarta elérni, hanem a nők általános helyzetének, megbecsülésének megváltoztatását. A bizottság által elért eredmények természetesen nem rögtön jelentkeztek; hatásuk azóta egyre jobban érezhető. A szövetségi szintű bizottság hatására egyre-másra születtek az egyes államokban a nők helyzetével foglalkozó állami szervezetek, s így jött létre végül a Nemzeti Nőszövetség, mely már a teljes egyenlőség mellett a szexuális szerepből adódó társadalmi szereposztás teljes megváltoztatását is célul tűzte ki. A nők helyzetét vizsgáló elnöki bizottság kezdeti szerény eredményei végül is alapjában olyan frontáttörést jelentettek, melynek eredményei csak mostanában értek be. (The Journal of American History, Volume 67., No 3., 1981 március, p. 630-646.1.) F. M. HARRY AMMON: A MONROE-ELV; BELPOLITIKA AVAGY HAZAFIAS DÖNTÉS? 1949-ben úgy tűnt, a Monroe-elvvel kapcsolatos problémák végleg megoldódnak, hiszen ekkor jelent meg Samuel Flagg Bemis könyve John Quincy Adamsról. Bemis, az első történész, aki bepillantást nyerhetett az Adams-család levéltárába, azon az állásponton volt, hogy a nyilatkozat egy nemzeti érdekeket figyelembe vevő döntés, az elnök és a külügyminiszter közös műve. Ezt a véleményt kérdőjelezte meg Ernest R. May 1975-ben megjelent könyve „The Making of Monroe Doctrine" címmel. May nem a szerzőség kérdésével foglalkozik, ő inkább a nyilatkozatokat kiváltó motívumokra kíváncsi, azokra az okokra, amelyek miatt a közös angol-amerikai fellépés elutasítást nyert. Véleménye szerint a probléma hátterében a soron következő elnökválasztás rejlett, és az egész Monroe-elv nem más, mint az elnökválasztási kampány egyik eszköze. Hiszen 1823-ban az elnökválasztásának 5 jelöltje volt, s ebből az 5 személyből hárman, John Quincy Adams külügyminiszter, John C. Calhoun hadügyminiszter és William H. Crawford pénzügyminiszter a Monroe-
