Századok – 1983

FOLYÓIRATSZEMLE - Ammon; Harry: A Monroe-elv: belpolitika vagy hazafias döntés? 912

FOLYÓIRATSZEMLE 913 kormány tagja volt. May szerint ennek a heves politikai harcnak a tudatában érthető meg, hogy Calhoun miért támogatta az angol javaslatot és Adams miért volt ugyanennyire ellene. A külügyminiszter el akart kerülni egy népszerűtlen lépést, Calhoun pedig éppen politikai ellenfelét akarta kellemetlen helyzetbe hozni és ezért támogatta a közös angol-amerikai akciót. Crawford akkoriban beteg volt és nem is ismerjük, hogyan reagált az angol külügyminiszter, Canning javaslatára. May szerint Monroe, aki nem jelöltette magát újra, a közös akciót támogatta, de nem akart szakítani külügyminiszterével, ezért adta be végül ő is a derekát, és az önálló javaslatot csak azért lehetett könnyedén elutasítani, mert a Monroe-kabinet tagjai értesüléseik révén tisztában voltak azzal, hogy európai részről nem fenyeget intervenció. De honnan juthattak a kormány tagjai ilyen információkhoz? Harry Ammon szerint Monroe-t éppen arról tájékoztatták, hogy az európai hatalmak invázióra készülnek. A külügyminisztérium irattárában csak egy jelentés található, amely szerint ilyen veszéllyel nem kell számolni. Adams, aki jól tájékozodott az európai politikai körökben, még Sándor cárról is elképzelhetőnek vélte, hogy beavatkozik a spanyol gyarmatok ügyébe. Ebben az időben sem az amerikai sajtó, sem az európai nem bizonyult megbízható forrásnak, hiszen egy számon belül is közöltek egymásnak ellentmondó híreket. Mint kiderült, nem kellett európai beavatkozástól tartani, Adamsnek igaza lett. De az ő feltevése sem a megszerzett információkon alapult, hanem a helyzet helyes felmérésén. Adams a november 26-i kabinetülésen is komolyan vette az elnök és a hadügyminiszter invációtól való félelmét. Nem helyes tehát feltételezni, hogy a Monroe-kabinet tagjai biztosak voltak az európai reagálásban -mondja a szerző. May feltételezésének másik sarkalatos pontja: a Monroe-doktrina Adams független külpolitikájának jelképe, mert ilyen fontos kérdésben akart elkülönülni vetélytársától, Calhountól. Felmerül a kérdés: mennyire befolyásolta a két elnökjelöltet politikai ambíciója a Monroe-doktrinához való viszonyukban. Adams naplója erről egyáltalán nem tanúskodik. A külügyminiszter bizalmatlan ember lévén, nem habozott vetélytársait megvádolni, naplója bővelkedik is W. H. Crawfordról szóló ilyen megjegyzésekben. Calhounról 18244g, illetve az év februárjáig semmi ilyesmit nem írt. Adams és Calhoun különösképpen jól megértették egymást, és közös ellenfelüknek tartották a pénzügyminisztert. Nincs okunk feltételezni - állítja a szerző -, hogy a külügyminiszter és a hadügyminiszter barátságos viszonya ne állt volna fenn 1823 novemberében, tehát nem valószínű, hogy Calhoun csak azért ragaszkodott volna az angol javaslat elfogadásához, hogy bajt okozzon Adamsnek. Monroe elnök indítékai is érdekesek. Végül is miért választotta ezt az utat, a független, önálló politika deklarálását? Csak azért, mert töretlen hírnévvel akart visszavonulni, és félt attól, hogy Adams kilép a kormányból? Vagy döntése egy megalapozott külpolitikai program egyik megnyilvánulása? Adamsnek tényleg lehetett hatása az elnökre, de az ő politikai eszköztárába nem illik bele a kép, hogy a kormány politikájával szemben ellenzéket formál, és lemondásával zsarolja az elnököt. Mind Calhoun, mind Adams elnökjelöltként is azonosították magukat a kormánypolitikával. Az a feltételezés, hogy Monroe a konfliktusok elkerülése végett utasítja vissza Canning javaslatát, teljesen az elnök félreismerésén alapul. Hiszen példák hosszú során keresztül bizonyította, ha sorsdöntő nemzeti érdekekről van szó, hajthatatlan volt döntéseiben. Canning javaslatának tartalmával egyetértett, de szerinte a közös nyilatkozat nem volt a legmegfelelőbb lépés amerikai részről. Megválasztása óta a latin-amerikai szabadságharcok támogatója volt. Nemcsak azért, mert a spanyol hanyatlásból az Egyesült Államok is hasznot hajthatott, hanem mert így a köztársasági eszme erősödését is láthatta. Adams nem osztotta az elnök lelkesedését a forradalmi mozgalmakért. Szerinte a forradalom csak a spanyol uralom megdöntése és az amerikai befolyás megerősítése miatt volt fontos. Washingtonban az is köztudott volt, hogy az angolokkal való közös fellépés ugyan biztosítaná Latin-Amerika függetlenségét, de nem garantálná a republikanizmus térnyerését. Monroe, miután a függetlenség és a republikanizmus pártjára állt, nem működhetett együtt egy olyan kormánnyal, amelyik ezt a két feltételt nem szavatolta. Hiszen Canning abban reménykedett, hogy az egykori spanyol gyarmatokon monarchiák alapíthatók. Monroe elnök önálló akciójának nem volt közvetlen hatása az angol politikára. 1824 végén, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a további halogatás az Egyesült Államok malmára hajtja a vizet, Anglia elismerte a délamerikai államokat. (Diplomatic History, Vol. 5., No. 1. Winter 1981. 53-73.1.1 В. В.