Századok – 1983

FOLYÓIRATSZEMLE - Montgomery; David: Milyen szabályok szerint. A munkások és a termelés újjászervezése az Egyesült Államokban (1900-1920) 901

FOLYÓIRATSZEMLE 901 DA VID MONTGOMER Y: MILYEN SZABÁLYOK SZERINT. A MUNKÁSOK ÉS A TERMELÉS ÚJJÁSZERVEZÉSE AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN (1900-1920) Az amerikai baloldali munkásmozgalom-történetírás egyik legjelentősebb művelőjének számító Montgomery rávilágít, hogy a megadott időszakban mélyreható átalakulás történt magában a termelés szervezésében. Ennek egyik tipikus jelenségeként utal arra, hogy 1917 előtt alig harminc üzemben vezették be a Taylor-rendszert, s 1925-re szinte valamennyi iparágban általánosan elfogadottá vált. Montgomery aláhúzza, hogy az új rendszer megbontotta a szakmunkások és az üzemvezetés, illetőleg a szakmunkások és az ún. előmunkás, műhelyfőnök közötti kialakult kapcsolatot. Az üzemvezetés a rentabilitás jegyében teljes úr akart lenni az üzemben , új munkamódszereket írt elő a munkavégzésre, annak tempójára, az egyes munkás mozdulataira, s mindezt a bérezésre is átvezette. Az üzemvezetésnek ez a teljes hegemóniára való törekvése kereszteződött egy másik folyamattal:nevezetesen éppen az 1900-as években erősödtek meg (szó szoros értelemben vett áldozatos harcok nyomán) a szakszervezetek, amelyek komoly erőfeszítéseket tettek a munkások életének jobbítására. Ez a két tendencia azonban ebben az időben élesen ütközött, s egyúttal az is kiderült - minthogy az új üzemvezetési törekvések jellegzetesen üzemi szinten születtek meg -, hogy a régi típusú szakszervezeti szakmai szervezkedés teljességgel elavult, hatástalanná vált. Hiszen egy üzemi szinten felmerülő konfliktusnál olykor féltucat szakmai szakszerveztnek is meg kellett mozdulnia, s ezek tevékenységét kellett koordinálni, esetleg országos megfelelő ,/elsőbb szerveik" döntéseit is kikérve. Vagyis az élet valósága adott lendületet a szakszervezeti mozgalomban az egy üzem - egy szakszervezet, az iparági szervezkedés törekvésének. Montgomery az új üzemvezetési stílus térhódításánál öt jellemző vonást különböztet meg 1. az egymást követő termelési folyamatok tervezését és centralizációját; 2. minden egyes munkafolyamat alapos analízisét; 3. minden egyes munkásnak részletes utasítások adását, illetve az egyes munkások ellenőrzését a feladatok végrehajtása során; 4. a bérezést függésbe hozzák a feladatok teljesítésétől; 5. mindez ellentmondott a kollektív szerződéseknek - hiszen a szerződéseket igyekeztek az egyes munkással kötni, s ez a bérezési szinteket több helyütt felboríthatta. Montgomery aláhúzza, Taylor maga 1912-ben kiadott munkájában is már hangsúlyozta, hogy az egész munkafolyamat átszervezése valóban abból indul ki, hogy a vállalatvezetés legyen a vállalat egyedüli és korlátlan ura. Taylor világosan meg is mondta, hogy nem egyszerűen a szakszervezetekkel kell leszámolnia, hanem a szakmunkásokkal is, abban a vonatkozásban, hogy eddig ők szabtak sok mindenben irányvonalat a termelési folyamatokban - s hogy ugyanakkor meg is béníthatnak összefogott ellenállásukkal bármilyen új kezdeményezést. Éppen ezért, amikor Taylor ki kívánta őket kapcsolni mint potenciális külön, esetleg szemben álló erőt, a szakmunkások egy csoportját feltétlenül be kívánta vonni az új adminisztratív rendbe, mivel szakismeretüket egyszerűen nélkülözhetetlennek tartotta. Csakhogy ez Taylor és hívei úgy képzelték el, hogy a szakmunkások munkamódszereit és munkájuk időtartamát figyeljék meg - minthogy „lemeózzák", amit alapvetőnek tekintettek a „modem iparvezetés" számára. A szervezett szakmunkások az így kijelölt szerepkört nem kívánták elfoglalni. Miként az egyik hadiüzem gépészmunkása kijelentette: semmi kifogásuk a termelés modernizálása ellen, de hogy valaki „az ő hátukon, az ő rovásukra tevékenykedjen" azellen igen - és nyomban megkezdődött a küzdelem az 1910-es évek elejétől a különféle időmérők ellen, ami a legkülönfélébb formákat ölthette (nagy sztrájkok, lassú szabotázs, az időmérők személyes megtámadása, az órák összetörése, naggyűlések stb.) Ezek után aligha meglepő, hogy a tőkések szervezetei meghirdették a maguk ellenmozgalmát a szakszervezeteknek az üzemekből való teljes kiszorítására. Egy másik ilyen harci terepet is bemutat a szerző. Ez a betanított munkások helyzete. Ugyanis a legtöbb munkás a nagyiparban (automobil, mezőgazdasági gépgyártás, gépgyártás, elektromos ipar) nem szakmunkás, hanem betanított munkás volt. így egy 1923-as felmérés kimutatta, hogy az autóiparban a munkásoknak csupán 1/10-e (!) volt szakmunkás (a gépészek). Az új technikai eljárások bevezetése, azután pedig a háború sokféle felhígulást, változást hozott magával, egyes munkásrétegek 13 Századok 1983/4