Századok – 1983

TÖRTÉNETI IRODALOM - Reisberg; Arnold: Von der I. zur II. Internationale (Ism.Jemnitz János) 875

TÖRTÉNETI IRODALOM 875 ARNOLD REISBERG: VON DER I. ZUR II. INTERNATIONALE Berlin, Dietz. 1980. 236. AZ I-TÖL A II. INTERNACIONÂLÉIG Az 1904-ben Ausztriában született, a Német Demokratikus Köztársaságban élő történész tollát számos feldolgozás hagyta el; van olyan (az 1934-es osztrák munkásfelkelés problematikáját tárgyaló) munkája, amely magyarul is megjelent. Jobbára a világháború s az azt követő évek munkásmozgalma kérdéseinek kutatója. E kisebblélegzetű könyvében azonban messze visszanyúl a nemzetközi munkásmozgalom korábbi korszakához. Reisbergnek mindig sajátossága volt a világos érvelés, a polemikus hang, a jó szerkesztés. Ezek a jó tulajdonságai most is megmutatkoznak. Ráadásul egy olyan korszak tematikájánál, amely a nemzetközi történeti irodalomban is meglehetősen elhanyagolt terület. Munkája tulajdonképpen kézikönyvnek is kitűnően használható. A könyvnek sok egyéb érdeméről is szólhatnánk. Reisberg nagy forrásanyagot használt fel; elsőrendűen Marx és Engels írásaira támaszkodott, de sűrűn idézi Engels olyan levelezőpartnereinek véleményét is, mint Babel, Kautsky, Berstein, Liebknecht, Lafargue. A gyűjteményes dokumentumkiadványok mellett Reisberg felhasználta a korabeli munkássajtót is. Elsősorban persze a németet, de a francia és angol lapokat, helyenként pedig a moszkvai és a berlini archivális forrásokat is. A könyv annak ellenére, hogy jól tájékoztat a nemzetközi kongresszusokról, mégsem tekinthető igazán sikerült alkotásnak. Mégpedig azért nem, mert nem tudott szabadulni egy régi szemlélet jellegzetes hibáitól. Végeredményben nagyon sematikus fejlődésvonalat húz meg az I. Internacionálő 1872-es hágai kongresszusától, amelynek határozatai érvényre juttatták a politikai tevékenység s a munkások politikai pártja megteremtése elvének elismerését, a II. Internacionálé megteremtéséig. E fejlődésívben ugyanis mindent abból a látószögből vizsgál, hogy mi segítette elő a marxista felfogás érvényesülését, s mi nem. Ez azonban nem azonos a korszak szocialista munkásmozgalmával, internacionalista összefogási törekvéseivel, amelyről ír. A következő lényeges szemléleti hibákat vélem Reisbergnél felfedezni: Az anarchisták megítélésénél egyfelől azt hangsúlyozza, hogy az anarchisták milyen súlyos kártevő tevékenységet fejtettek ki mind az I. Internacionálé szétrombolásánál, mind később, másfelől viszont azt, hogy anarchisták teljesen súlytalan csoport. A két „igazság" nyilvánvalóan üti egymást. Reisberg nem törekedett arra, hogy bármelyik állítást szembesítse a tényekkel. Itt arra gondolok, hogy a számba jöhető fontosabb országokban (Spanyolország, Svájc, Olaszország, Belgium), megvizsgálhatta volna az anarchisták tényleges szervezeti erejét és hatását. Még jelentősebbnek látom a hibát abban, ahogyan Reisberg a kor munkásmozgalmához közelít. Szinte teljesen számításon kívül hagyja ugyanis, hogy ebben az időben még mindig a leglényegesebb kritérium az, hogy a munkásmozgalom maga miként szabadul meg a polgári befolyástól. Ez az önállósulási folyamat nagyon sokféle módon és sokféle áttétel útján ment végbe. S ezen a téren a különféle munkáskövetelések világos megfogalmazása fontos állomás lehetett. Reisberg azonban ezt a folyamatot szinte egyáltalán nem követi nyomon. Például Franciaországban az első három munkáskongresszus, amelyek rendkívüli jelentőségét mind a kortársak, mind általában a történeti irodalom aláhúzza, Reisbergnél csak annyiban jelenik meg, amikor és amennyiben a második, s a harmadik kongresszuson, 1878-ban és 1879-ben, a szocialista elveket már mind többen elfogadják. De hát így a valóság végtelenül leegyszerűsödik. A munkásmozgalom, méghozzá az antikapitalista munkásmozgalom ebben az esetben is szélesebb volt, mint a szocializmus, sőt, a szocialista elképzeléseket magukat is még több csoportosulás, irányzat népszerűsítette, míg Reisbergnél jobbára csak a guesdeisták. Ugyanez a szemlélet jellemzi a többi ország, de mindenekelőtt az angol munkásmozgalom bemutatását is. Reisbergnél úgy tűnik, mintha akár az anarchisták, akár az „opportunisták" (ez utóbbiak lehettek akár az angol trade unionisták, akár a francia posszibilisták), egész tevékenységüket tulajdonképpen elsőrendűen arra összpontosították volna, hogy a marxistákat támadják, vagy legalábbis