Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Láng Imre: Az Egyesült Államok "új semlegessége" az 1930-as években 48
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK „ÚJ SEMLEGESSÉGE” AZ 1930-AS ÉVEKBEN 67 rözte, s egyúttal azt a felfogást, hogy csak az exportkvótán felüli hányad szolgál háborús célt, a konfliktust megelőző időszak^zínvonalán maradó szállítmányok viszont a vásárló ország polgári szükségleteit elégítik lu. A semlegességi problematika teljes kört írt le. Az „új semlegesség” doktrínája azt ajánlotta, hogy az Egyesült Államok térjen át a saját maga által szabályozott semlegességre, és adja fel azokat a jogokat, amelyekkel 1914-1917 között bőségesen éltek ugyan az amerikai állampolgárok, de amelyek vitás esetek kapcsán, a hadviselők magatartása következtében végső soron — Warren szavaival - névlegesnek bizonyultak, viszont veszélyekkel terhesek a jövő háborújában. Az új irányzat megjelenésével a semlegességi kérdéskomplexumnak immár három megközelítése élt egymás mellett, küzdve egymás ellen. Hull 1934 augusztusában eljuttatta Warren memorandumát Roosevelthez, aki a külügyminiszternek küldött válaszában felvetette, hogy a kérdés jelentőségére való tekintettel semlegességi törvény megalkotására tenne javaslatot a Kongresszus következő ülésszakán. Hull különbizottságot hozott létre, amely a Warren-memorandumra és más információkra támaszkodva hőnapokig famílmanyozta a semlegesség problematikáját. A fő kérdésben — tehát abban, hogy a fegyverkiviteli embargó mindegyik hadviselőre kiterjedjen-e vagy pedig az elnök döntse el, hogy melyik félre érvényesíti azt — véleményeltérések voltak a bizottságban. Végül a mind erőteljesebben megnyilvánuló izolacionista közhangulat nyomását tükröző nézetek kerekedtek felül: a decemberre elkészült "^törvénytervezetben pártatlanul érvényesítendő enpbargó elrendelésére vonatkozó kötelezettség szerepelt. Amikor Norman Davis a Genfben tett bejelentéssel ellentétesnek minősítette a pártatlan embargót, Phillips államtitkár azzal utasította el a kollektív biztonság elve mellett kitartó Davis álláspontját, hogy a bejelentés a leszerelési egyezmény létrejöttének feltételezésével hangzott el. Mindamellett a törvénytervezet diszkrecionális jogkört irányzott elő az elnök számára. Az elnöknek azonban nem az 1933-as törvénytervezet koncepciója alapkérdésében kellett volna határoznia. Ezúttal nem arról volt szó, hogy ő dönti el: melyik hadviselőt sújtja fegyverkiviteli tilalommal, hanem arról, hogy életbe lépteti-e a mindegyik hadviselőre kiterjedő embargót vagy nem.50 A terveit Wrnnprnmiccinirmnl jött léire A State Department különbizottsága annak a feltételezésével tette magáévá az izolacionista álláspontot, hogy az elnök a mindenkori helyzet mérlegelésével dönt majd a törvény alkalmazásáról. Valószínűnek látszott azonban, hogy a semlegességi irányzatok szembehelyezkednek a tervezettel, ha az a kormány hivatalos javaslata lesz. A kilátások a következők voltak. Az „új semlegesség” hívei azért utasítanák el a diszkrecionális jogkört, mert az lehetőséget adna, hogy az elnök ne rendelje el az embargót. Ebben az esetben az amerikai állampolgárok fegyvereket szállítanának a hadviselőknek; az elzárkózás propagátorai ezt az állapotot az Egyesült Államok biztonsága szempontjából kockázatosnak ítélnék. A hagyományos semlegesség szószólói — akik egyébként sem voltak a semlegességi törvényhozás mellett — azért elleneznék a diszkrecionális jogkört, mert attól tartanának, hogy az elnök elrendeli a tilalmat, ami azt jelentené, hogy feladja az amerikai állampolgárok fegyverszállítási jogát. De kifogásolnák a tervezetet az agresszor megfékezésének politikáját sürgetők is, mert az 50A semlegességi törvényhozás 1934. évi előkészületeire 1. Divine: i. m. 72.; Hull: i. m. 404-405.; Pratt: Cordell Hull 1933-44. Vol. I. 189-191. 5
