Századok – 1983
FOLYÓIRATSZEMLE - Lyon; Judson M.: Szabálytalan imperializmus: az Amerikai Egyesült Államok szerepe Libériában 1897-1912 704
FOLYÓIRATSZEMLE 705 be Libéria ügyeibe, ha az ameiikai-libériaiak léte forog kockán, de életük milyenségét már nem szavatolják. Ennek hatására 1847. július 26-án kikiáltották a független Libériát. Noha Anglia és Franciaország már 1849-ben elismerte az államot, az Egyesült Államok sokáig halogatta ezt a lépést. Lincoln elnökké választása jelentette az áttörést, 1862-ben elismerték Libériát és néhány egyezményt is kötöttek. 1867—1875 között az Egyesült Államok több esetben is beleavatkozott Libéria és angol vagy francia szomszédai ellentéteibe, de arra mindig vigyázott, nehogy túlságosan is elkötelezze magát. Egészen 1900-ig az amerikai támogatás éppen elegendőnek bizonyult arra, hogy hatalmon tartsa az amerikai-libériai elitet, de arra már nem serkentette őket, hogy megoldást találjanak az amerikailibériai és az afrikai népesség egymás mellett élésére. Libéria belső problémái és az európai hatalmak vetélkedése Afrikáért, mind veszélyeztették a fiatal állam létét. Ráadásul az a tény, hogy a part menti telepeseknek sohasem sikerült komolyabb befolyásra szert tenni a benszülötteknél, az európai agresszió ürügyéül szolgálhatott. Ráadásul a gyenge monroviai kormány képtelen volt megakadályozni a fegyvercsempészetet, és 1900-ig jószerével még a közigazgatást sem tudta a belső területeken megszervezni. Libéria gyengeségei okot adtak az európai beavatkozásra a közeli angol és francia gyarmatokról. Anglia és Franciaország azzal vádolta Monroviát, hogy rosszul bánik a területén élő afrikai lakossággal. Ennek a vádnak kétségtelenül volt alapja, hiszen pl. a kru törzs 1847 és 1931 között 5 alkalommal lázadt fel a központi hatalom ellen. Az ország gazdasági lehetőségei is meglehetősen korlátozottak voltak. A közigazgatás teljes kiépítése hiányában még vámpolitikájukat sem tudták hatásosan, gazdaságosan kivitelezni. Anglia fokozott érdeklődésének oka Sierra Leone volt, ez az önellátásra képtelen angol gyarmat, amely csak abban az esetben lett volna gazdaságilag hasznot hajtó, ha egyesül a szomszéd területekkel, vagyis legalább Libéria egy részével. Az angol külügyminisztérium éppen ezért igyekezett elérni, hogy Libéria nyissa meg kapuit az angol kereskedelem előtt, vagy sikerüljön megszereznie Libéria területét. 1897-ben azonban a Sierra Leone-i angol és a guineai francia előretörés arra késztette az amerikaiakat, hogy nyilatkozatot tegyenek közzé deklarálva Libéria függetlenségét és önállóságát. Theodore Rqosevelt elnökké választása is felélénkítette az amerikai-libériai kapcsolatokat. Az amerikai néger értelmiség és az egyházi élet jeles személyiségei töltöttek hosszabb időt Libériában, s Roosevelt elnök négereket nevezett ki a monroviai Amerikai Misszió élére. De az 1904—1905-ös világpolitikai események és az amerikai elnökválasztás elvonta az elnök figyelmét a libériái kérdésről. A monroviai kormány 1905-re megint a tönk szélére került, és mind az angolok, mind Franciaország területi követelésekkel lépett fel. Az amerikai passzivitás miatt úgy látszott, Libériának vagy meg kell egyeznie legalább az egyik nagyhatalommal, különben mind a kettőnek áldozatul esik. A franciák nem voltak hajlandóak tárgyalni, így a monroviai törvényhozás elfogadta az angol javaslatot, az ún. Johnston tervet. London kölcsönt ígért, ha képviselői beleszólhatnak a pénz felhasználásába. A következő évben egyre nagyobb szerephez jutottak az angolok, ellenőrizték a vámrendszert, a határvédelmet, nőtt a Libériába irányuló angol kereskedelem. Noha a libériaiak kénytelenek voltak tudomásul venni az egyre fenyegetőbb angol veszélyt, nem akarták megadni magukat. Figyelmeztették az amerikai kormányt is, hogy kockán forog az ország függetlensége. Ugyanakkor néhány prominens fekete-amerikai személyiség is aggódni kezdett az afrikai ország sorsáért. Ennek eredményeképp a Szenátus 1909-ben kiküldött egy bizottságot, hogy felmérje Libéria helyzetét. Megszülettek olyan amerikai elképzelések, hogy Libériából egy Santo Domingo-típusú protektorátust kellene létrehozni. Ez már a libériaiaknak sem tetszett, akik ugyan jó néven vették volna az amerikai támogatást, de nem akartak amerikai gyarmattá lenni. Mindent összevetve azonban ez a megoldás még mindig kedvezőbb volt, mint az angol gyarmatosítás eshetősége. A Roosevelt-éra azért karolta fel újra Libéria ügyét, mert az amerikai világhatalom megszerzésében Monrovia jó lett volna kezdeti amerikai bázisnak. A Taft elnök vezette amerikai kormány folytatta volna a Libéria-barát politikát, de 1910 márciusában a Szenátus leszavazott egy további támogatást szorgalmazó törvényjavaslatot, a Monroe-elvre hivatkozva. Vagyis kijelentették, hogy sem Libéria, sem az egész Afrika nem tartozik az amerikai érdekszférába. Ennek ellenére Taft a külügyminisztériummal kidolgoztatott egy részletes tervet, és angol, francia, német bankokkal közösen kölcsönt akart folyósítani. 1911-re megszületett a megegyezés, Libéria elfogadta az amerikai javaslatot, megegyezett Franciaországgal a Sierra Leone-i határ kérdésében is. így 1912-ben megkezdték a kölcsön folyósítását.
