Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Láng Imre: Az Egyesült Államok "új semlegessége" az 1930-as években 48
AZ EGYESÜLT ALLAMOK „ÚJ SEMLEGESSÉGE” AZ 1930-AS ÉVEKBEN 63 zés kidolgozói ezt oly módon oldották meg, hogy az új elemet: a nemzetközi együttműködést hangsúlyozták, leszögezvén, hogy az amerikai kormány csak akkor cselekszik, ha már biztosította ezt. Az együttműködés hangsúlyozása egyszersmind annak a bizonyítását célozta, hogy az amerikai fegyverszállítók nem fognak károsodni a külföldi versenytársak térhódítása következtében. A dokumentum rámutatott, hogy a külföldi országokkal való együttműködés nem vezetne szerződéses kötelezettségvállaláshoz, az elnök közös politika kialakításáról tárgyalna, s a létrejött megállapodást bármikor megszüntethetné a Kongresszus, illetőleg az elnök. A State Department érvelésén nyomon követhető a fő törekvés: kivédeni azt a vádat, hogy az elnök a semlegesség feladására tervezi felhasználni a számára biztosítandó diszkrecionális jogkört. A dokumentum kidolgozói jónak látták mellőzni a semlegességgel kapcsolatos fejtegetést. Célravezetőbbnek tartották rámutatni arra, hogy előre nem látható, bonyolult körülményekkel kell számolni, amelyek az elnök cselekvési szabadságát követelik meg, s amelyeknek csak egyike az olyan helyzet, amidőn a kormány ugyanarra a következtetésre jut az agresszor felelőssége tekintetében, mint a többi ország. Ilyen esetben — hangsúlyozták — az agresszort sújtó nemzetközi embargó a béke helyreállításának hatékony módszere lehet, s a kormány csak akkor venne részt ebben, ha a nemzetközi együttműködés révén kapott garanciák megvédik az Egyesült Államokat a konfliktusba sodródás veszélyétől. A szenátus külügyi bizottságának legkonkrétabb, Japánnal kapcsolatos ellenvetésére azt a kategorikus választ adta a State Department, hogy a kormány soha nem tervezte felhasználni az elnök számára javasolt jogkört a Kína és Japán közti béke helyreállítására. Az érvelés úgy hangzott, hogy a mindkét félre kiterjedő embargó nem szolgálná a célt, mert Japán jelentős fegyvergyártással rendelkezik, Kína viszont rá van utalva a fegyverimportra, az embargó tehát Kínát sújtaná, a csak Japánra érvényes exporttilalom pedig esetleg azzal a következménnyel járna, hogy a japánok elkobozzák a Kínának szánt szállítmányokat, ami szintén az utóbbi gyengítésére vezetne. „Miután a kormány egyetért a Japán felelősségét megállapító Lytton-bizottság jelentésével, nem hajlandó a japán katonai műveletek számára előnyös intézkedésekre” — szögezte le a feljegyzés. A State Department feljegyzése nem tett említést arról, hogy a törvénytervezet rendeltetése ekkor már elsősorban a Genfben történt bejelentés alátámasztása volt — ennek közlése újabb vitákra adott volna okot. Amikor Hull április 25-én tájékoztatta Davist a deklarációval kapcsolatos elgondolásról, a képviselőház április 17-i kedvező állásfoglalására támaszkodott. A kormányálláspont bejelentésére vonatkozó felhatalmazás megadásának időpontjában már ismerte a szenátus külügyi bizottságának ellenvetéseit, de a State Department feljegyzésétől azt várta, hogy kielégíti a bizottságot, és a szenátus is jóváhagyja a törvénytervezetet. Az események másként alakultak. A szenátus külügyi bizottsága 1933. május 30-án azt a kiegészítést iktatta a törvénytervezetbe, hogy az elnök által elrendelendő , embargót a konfliktusban részt vevő valamennyi félre, pártatlanul érvényesíteni keli, glutasítváp_a kormány koncepciójának magvát: az elnöki diszkrecionális jogkört. Hull sajtóértekezleten bejelentette, hogy a külügyi bizottság által javasolt szövegkiegészítés nem egyezik az elnök és az ő nézeteivel. A kormány mindamellett lemondott arról, hogy megkísérelje az erőpróbát a törvényhozó testületben. Úgy határozott, hogy a Kongresszus következő ülésszakán fogja szorgalmazni a törvénytervezet eredeti szőve-
