Századok – 1983
FOLYÓIRATSZEMLE - Curtis; James C: Old Hickory árnyékában: Martin Van Buren politikai pályája 698
FOLYÓIRATSZEMLE 699 egy laza szövetségnek kell lennie, fgy amikor 1828-ban az elnöki cimre pályázó Jackson elfogadta Van Buren támogatását, az meg nem jelentette azt, hogy átvette politikai nézeteit. Jackson első elnöksége idején (1829-1833) körülvette magát régi barátaival, különböző fontos beosztásokba is őket jelölte. S hiába volt Van Buren vezető kormánytisztviselő (külügyminiszter), mindvégig kívülálló maradt, s csak néhány kérdésben sikerült hatást gyakorolnia az elnökre. Maga Van Buren sem gondolta, hogy amikor a Szenátus megvétózza angliai nagykövetté való kinevezését, akkor válik lehetővé, hogy Jackson alelnökjelöltjeként induljon az 1832-es választásokon. A döntő kérdésekben, mint pl. a gazdasági problémák megoldása, alkotmányos elvek, pártpolitika, változatlanul más volt a véleménye. Már ekkor tartani lehetett a déli államok elszakadási kísérleteitől, de Jackson Van Buren minden figyelmeztetése ellenére sem hajtott végre vámreformot, ami pedig megoldhatta volna a problémát. 1833-ban pedig Jackson - alelnöke legnagyobb megdöbbenésére - tervbe vette a Demokrata Párt átszervezését, majd amikor ezt elvetette, hozzálátott új tervéhez, hogy felszámolja az Egyesült Államok Bankjának (mint a szövetségi pénzalap kizárólagos kezelőjének) monopolhelyzetét. Ebbe Van Buren hosszas habozás után beleegyezett, s tulajdonképpen ez a döntés tette őt Jackson örökösévé. Mégis miért választott Jackson elnök utódjának olyasvalakit, akivel egy sor lényeges kérdésben nem értett egyet? Hiszen amikor 1832-ben alelnökjelöltnek választotta, már tulajdonképpen bukott ember volt, mert a szenátus elutasította angliai kinevezését. De Van búrén áldozat volt és antihős. Nem volt katonai múltja, és nem veszélyeztette Jackson népszerűségét. Van Buren mindezzel tisztában volt, amikor elfogadta Jackson hívását, de észrevette azt is, hogy Jackson kétszeri megválasztása mennyit ártott a Demokrata Pártnak. Az elnöki feladatkört és szerepet is másképpen látta, mint elődje. Az elnök nem a kongresszus ellenfele, hanem feladata az alkalmazkodás, a nézetek egyeztetése. A rabszolgakcrdéssel kapcsolatos minden vitát el akart kerülni. Tudta, hogy mint északit a déliek gyanakvással fogadják, de abban reménykedett, hogy ha ragaszkodik a jeffersoni elvekhez, megoldhatja ezt a problémát is. A texasi válságban még Jackson aktívan részt vett, így Van Buren elnökségének kezdeti időszaka azzal telt el, hogy megpróbálta az elődje által elrontott mexikói—amerikai viszonyt helyreállítani. Célja volt, hogy jó kapcsolatot építsen ki a kongresszussal. Nyílt viszály sohasem alakult ki közte és a Kongresszus között, így sohasem kellett megvétóznia egyetlen törvényjavaslatot sem. (Jackson többször élt ezzel a lehetőséggel, mint összes elődje együttvéve.) Van Buren nem akarta függetleníteni a végrehajtó hatalmat, és a Kongresszus esetleges eltérő véleményét sem tekintette személyes sérelemnek. Azzal hogy elfogadta az ellenvéleményt, éppen a törvényhozó és a végrehajtó hatalom ellentéteit csökkentette. Jackson elnöksége idején a kormányülések jellemzője az intrika és a széthúzás volt, részben hagyomány, részben az elnök személye okán. Van Buren ezt is igyekezett csökkenteni, és megerősíteni saját pártját. Hogy ehhez hozzáfogjon, el kellett döntenie, mit csinál a Jacksontól öröklött kabinettel. Ha teljesen átszervezi, megerősíti a Demokrata Párt bomlásáról szóló híreket, ha meghagyja, csak szolgai engedelmességet kap. A South Carolina-i Joel R. Poinsett hadügyminiszteri kinevezése oldotta meg a kérdést. Ezzel a lépéssel helyreállította kapcsolatait a déli állammal, és hű maradt a jeffersoni elvekhez. Az 1837-es gazdasági válság megrendítette pozícióját. Két lehetősége volt: vagy Jackson mintájára ragaszkodik az egyes állami bankok létrejöttéhez, vagy pedig kidolgoz egy olyan rendszert, amelyik nem támaszkodik ezekre. Azonnal összehívta a Kongresszus rendkívüli ülését, és nekiláttak jogi úton kidolgozni a megoldást. Meggyőződése volt, hogy egy kormány akkor működik tökéletesen, ha a lehető legkevesebb intézkedést teszi. Gyakorlati tapasztalatai, elméleti képzettsége révén sem tudta a kormányzására nehezedő gazdasági problémákat megoldani. A rendkívüli kongresszusi ülésen kidolgozott program alapja az volt, hogy a nemzet érdekét az egyes államok érdekei fölé kell helyezni. A rendszer hiányosságai 1840-re, mire a Kongresszus jóváhagyta, annyira nyüvánvalóvá váltak, hogy a demokraták elnökválasztási vereségét jelentette. Modem történészek gyakran vonnak párhuzamot Van Buren és Herbert Hoover elnök között. Mindketten nagy reményekkel léptek be a Fehér Házba, és mindkettejük karrierjét a gazdasági válság tette tönkre. Van Buren nem tudott kellő támogatást szerezni programjának, nem tudta az embereket meggyőzni arról, hogy miközben a szövetségi bankot támogatja, védi az egyes államok érdekeit is. A 13»
