Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Duby; Georges: A lovag; a nő és a pap. A házasság a feudális Franciaországban (Ism.: Tóth István György) 669
670 TÖRTÉNETI IRODALOM A házasság ekkor még kívül áll az egyház szféráján, nincs liturgiája, hanem nagyon is profán rítusok közepette kötik meg. A Karoling-korban a bourges-i püspök egyenesen megtiltotta egyházmegyéje papjainak, hogy a lakodalmakon, ezeken a zajos, pajzán mulatozásokon részt vegyenek. Duby, mesterien fogva vallatóra az igencsak gyér forrásanyagot, részletesen leírja, hogyan jelenik meg a pap, kezdetben csak passzív tanúként, a házasságkötés szertartásánál. A 12. században még a klán feje a főszereplő, aki a kezénél fogva vezeti, és átadja lányát a leendő férjnek. A pap csak áldást oszt a gyűrűkre és a nászágyra. A szertartás mindenesetre már nem a lányos háznál, hanem a templomkapu előtt zajlik. Csak a 12. század második felétől kezdve vannak azután arra adatok, hogy a pap a szertartás központi figurájává lép elő, átveszi a klán fejének szerepét, és összekulcsolja a házasulandók kezét. Az egyház felfogását a korszak kezdetéről Burchard worms! püspök 1007 és 1012 között (egy makacs sajtóhiba kétszer is megfiatalította egy évszázaddal a püspököt) szerkesztett Decretuma, egyházjogi kézikönyve alapján fejti ki Duby. A tudós főpap sorra veszi a nemiséggel kapcsolatos bűnöket, és kora egyházának erkölcsi normái szerint enyhébb vagy súlyosabb büntetést javasol. Szerzőnk számára pontosan ez a penitenciaskála a tanulságos: mit tart súlyos és mit könnyebben megbocsátható véteknek Burchard. A paráznaság legsúlyosabb esete, ha nős férfi követi el házas asszonnyal. Ha a házasság intézménye nem került veszélybe, a főpap sokkal elnézőbb: a nőtlen férfi büntetése egyforma, ha magában vagy még hajadon szolgálójával vétkezik. A püspök figyelme a házastársak szerelmi életére is kiteljed: nem szerette-e a férj túl hevesen, tiltott módon vagy tiltott időszakban a feleségét? (A menstruációs periódusokon kívül a nappalok, a vasárnapok és az ünnepek előtti éjszakák, a bűnbánat miatt a szerdák és a péntekek, valamint a böjti időszakok, továbbá a házasságot követő első három éj számítottak tilosnak.) A túl szenvedélyes férj büntetése négyszer akkora, mint a kicsapongó nőtleneké, hisz ez utóbbi esetét enyhíti, hogy nincs törvényes hitvese, aki vágyát olthatta volna: a házasság, Burchard szemében, a bujálkodás orvossága — ami természetesen nem vonatkozik a nőkre. A püspök szavaiból sugárzik a meggyőződés, hogy a szexuális bűnök forrása mindig a nő, akinek a paráznaság természete, s aki elcsábítja, rossz útra viszi a férfit. Átugorva most a szerelmi mágiákat és a fogamzásgátló praktikákat tárgyaló tanulságos bekezdéseket, lássuk azt a kérdést, ahol a papok erkölcsi logikája összecsap a lovagokéval. A vérfertőzésről van szó, Burchard külön fejezetet szentel çnnek a kérdésnek. A házasság hetedfokú rokonok között is tilos. Ha kitudódik, hogy egy házaspárt ilyen rokonsági kötelék fűz egybe, meg kell jelenniük a püspök előtt, és nyilvánosan felbontaniuk házasságukat. Új »házasodhatnak: a vérrokonok közti házassági semmis, érvénytelen, mintha sohasem történt volna meg. A püspök tehát kevésbé törődik a nemi vágy megzabolázásával, inkább érdekli a családi érdekek, a házassági politika sérthetetlensége. A házasság elsősorban nem egyéneket kapcsol össze, hanem klánokat, a házasság adja a társadalmi béke és rend alapját. Ezt borítják fel a nőrablók, ezért büntetésük ugyanakkora, mint a gyilkosoké. A nőrablás visszaszorítása bizonyára megfelelt a klánfők érdekeinek is. A lovagok morálja azonban két ponton ütközött a házasság intézményét is egyre inkább a saját ügyének tekintő egyház állásfoglalásával: amikor az egyház a monogámia nevében megtiltotta a lovagoknak, hogy eltaszítsák a feleségüket, ha az késlekedett a fiúörökös világrahozatalával, és amikor az exogámiát hirdetve, megakadályozta őket, hogy egy megfelelő szövetséget ígérő vérrokont válasszanak hitvesüknek. II. Henrik császár (1002—1024), akit III. Jenő pápa 1146-ban szentté avatott, a legenda szerint szűzi önmegtartóztatásban élt feleségével, az 1200-ban szintén kanonizált Kunigundával. Halálos ágyán, legalábbis százötven évvel későbbi életrajza szerint, Henrik császár Így szólt felesége szüleihez: Visszaadom nektek lányotokat úgy, ahogy nekem adtátok, szűzen adtátok, és én szűzen adom őt vissza. Csakhogy a szűzi házasság legendája csak a 11. század végén tűnik fel, akkor is az egyházi reformmozgalom élharcosainál — Kunigunda tisztasága az ő szigorú felfogásuknak felelt meg. Henrik kortársai azonban nem tudtak a császár eme csodálatos önmegtartóztatásáról, sőt egyikük, épp ellenkezőleg, szomorúan panaszolja a császárné meddőségét. Ez szolgált a századvégi legenda forrásául, az akkori Henrik császárok, a reformpápák elkeseredett ellenfelei ellen íródtak a szűzies Henriket magasztaló sorok. Ha a 12. században már csak egy ily csodás, a hitvesi ágyban is megőrzött tisztaság váltott ki tiszteletet, 1000 körül még az is a kivételes ájtatosság jelének számított, hogy a császár nem
