Századok – 1983
FOLYÓIRATSZEMLE - Young; Alfred F.: George Robert Twelves Hewes (1742-1840): Egy bostoni cipész és az amerikai függetlenségi háború emlékezete 496
496 FOLYÓIRATSZEMLE A parancsnokok is különböző módokon reagáltak. Volt, aki tárgyalt a lázadókkal, és felajánlotta, hogy továbbítja panaszaikat a felsőbb szervekhez, volt, aki beadta a derekát, és egyszerűen megegyeztek a katonákkal, megint mások erőszakkal próbálták leverni a lázadást. A lázadók két lehetőség közül választhattak, vagy elfogadták, amit a parancsnok felajánlott, vagy folytatták a lázadást, de leggyakrabban megegyezést kötöttek. Fegyvert csak egyszer alkalmaztak ellenük, de akkor is elkerülték a vérontást. A gyarmati közkatonák és tisztek is másként vélekedtek saját feladataikról, mint az angolok. Számukra ismeretlen volt a katonai étosz fogalma. Magukat az állam alkalmazottjának tartották, olyan szerződtetett alkalmazottnak, akinek a feladata, hogy az indiánok és a franciák ellen harcoljon. Loudounnak és a hozzá hasonlóaknak a szemében a gyarmatiak rossz katonáknak bizonyultak. Ugyanakkor azok arról voltak meggyőződve, hogy legalábbis megfelelő, ha nem tökéletes katonák, ök azt tartották őrültségnek, ha valaki eltér a korábban tett ígéreteitől és a megegyezéstől. Az igazság az, hogy a hivatásos katonák és a gyarmatiak másként gondolkodtak a társadalomról, a katonai szolgálatról és a hadviselésről. Más kultúrkörből érkeztek, és miután ezt nem tudatosították, a lehető legrosszabbakat gondolták egymásról. A gyarmatiak számára a szerződéses viszony volt a fontos, fontosabb, mint a királyi hatalom és minden más társadalmi viszony. Hiszen a szerződés a mindennapokban, a gazdasági életben is gyakori fogalom volt, míg a királyi hatalom távoli és absztrakt, szinte érthetetlen volt számukra. A gyarmatiak sokáig viseltek háborút a franciák ellen az anyaország közvetlen beavatkozása és támogatása nélkül, így nem csoda, ha kialakult bennük egy bizonyos fokú autonómia érzés. Hozzászoktak ahhoz is, hogy saját kormányuk fizeti, irányítja és élelmezi őket, és évente újra aláírt szerződés köti őket a hadsereghez. A hétéves háború meghozta az angol katonai jelenlétet és az összetűzéseket az angol és amerikai katonák között. A hivatásos angolok kialakították magukban a rossz amerikai katona képét. De az amerikaiak is tapasztalatokat gyűjtöttek az angol hadviselésről. így a háború mindkét fél számára jó iskola volt, és mindkét fél fel is használta a tanultakat az 1763. évi párizsi békét követő években. (The William and Mary Quarterly, Vol. 38., No. 3. July 1981. pp. 395-417.) B. B. ALFRED F. YOUNG: GEORGE ROBERT TWELVES HEWES (1742-1840): EG Y BOSTONI CIPÉSZ ÉS AZ AMERIKAI FÜGGETLENSÉGI HÁBORÜ EMLÉKEZETE Az Egyesült Államokban az 1818-as, és különösen az 1832-es nyugdíjtörvények arra kötelezték a katonai szolgálat veteránjait, részletesen írják le katonai szolgálatuk eseményeit, mert nem maradtak fenn a dokumentumok. A rendeletek hatására több, mint 80 000 memoár íródott. Köztük volt egy bizonyos bostoni cipészé, George Robert Twelves Hewesé. 1742-ben született Bostonban, és Richfield Sprinsben halt meg 1842-ben. Részt vett a függetlenségi háború több jelentős eseményében, szemtanúja volt a bostoni vérengzésnek és a teadélutánnak, volt kalóz és milicista. Az állandó cipészkedést felváltva időnként beállt halásznak, tengerésznek, farmernek, de élete végéig szegény maradt. Tulajdonképpen ismeretlen volt, akiből egyszer egy rövid időre lett csak valaki: a függetlenségi háború alatt, és az élete végén egy rövid időre nemzeti hőssé vált. Az utókor nem sokat tudott volna meg róla, ha nem oly hosszú életű, s élete végén nem újul meg az amerikaiak érdeklődése saját múltjuk után. A bostoni teadélután a függetlenségi háború szimbólumává vált, és Hewes olyan sokáig élt, hogy bizton számíthatott az egyik utolsó élő résztvevőnek. 1833-ban, amikor James Hawkes „felfedezte” őt, már 91 éves, de 98-nak tartja magát. Hawkes ezt el is hiszi, és ebben a tudatban írta meg Hewes életrajzát. így 1835-ben, amikor meghívták Bostonba, azt tartották róla, hogy már 100. évében jár, „a halhatatlanság határán”, ahogy a július 4-i szónok kijelentette. Híresség lett, a függetlenségnapi ünnepségek díszvendége, megjelent róla egy második önéletrajz, Benjamin Bussey Thatcher tollából, Joseph Cole pedig megfestette olajképét.
