Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Ruszoly József: Választási bíráskodás Magyarországon (Ism.: Degré Alajos) 475
478 TÖRTÉNETI IRODALOM petíciónak egy órával való késése már annak visszautasítására vezetett, olykor a peticionálók személyazonosságának igazolásánál a szőrszálhasogatásig ment el, végeredményben a petíciók többségének visszautasítását eredményezte, az pedig igazán egy perjogi formának kihasználása volt, hogy amit abszolút érvénytelenségi oknak hoztak fel, azt a Kúria előtt nem lehetett relatív érvénytelenségi okként érvényesíteni, mert a petitum másra irányult. Volt a Kúriának néhány szépen indokolt, és a szerző által részletesen közölt okfejtése, pl. mikor megsemmisítette a választást, mert a képviselőjelölt nem szerezte meg kellő időben a magyar állampolgárságot (326 1.), de az uradalmi jószágigazgató képviselőjelölt erdőkerülői által tett ígéretekről ő sem állapította meg, hogy azok a képviselőjelölttől eredtek, és így nem minősítette azokat abszolút érvénytelenségi oknak, ez alapon a választást nem semmisítette meg. Ezt az álláspontot a szerző helyteleníti is, amit egyébként ritkán tesz. (332-4 1.) Ha a képviselőjelölt közcélra (templom, iskola stb.) ígért adományokat, ezt 1901-ben a Kúria nem tekintette megvesztegetésnek. 1910-ben már lehetségesnek tartotta, hogy a képviselőjelölt ezzel vesztegesse meg választóit, mégsem semmisítette meg a választást, mert álláspontja szerint ennek nem volt döntő befolyása a választás kimenetelére. Általában 1910-ben már olyan óvatos volt a Kúria - különösen a korrupciós választások ügyében -, hogy egyetlen választást sem semmisített meg. 1906-ban még előfordult megsemmisítés. Egyik megsemmisített mandátum. Achim András parasztképviselőé volt. Az ő főszerkesztősége alatt álló újságban jelent meg izgató tartalmú cikk, melyért a Kúria szerint a főszerkesztő volt a felelős. E választással kapcsolatban meg kell említenünk a szerző tárgyüagos értékelését, mellyel egyrészt Achim lapjának modorát jellemzi, másrészt nem mulasztja el rámutatni, hogy ha a szerző ismeretlen volt is, a cikkért a felelősséget a felelős szerkesztő, nem pedig a főszerkesztő kellett viselje. A Kúria tehát nem volt elfogulatlan az úrgyűlölő parasztvezérrel szemben. (345 1.). Mert egyebekben nagyon könnyen elutasította a petíciót azon a címen, hogy a panasz általánosságban mozog, tényállításai pontatlanok stb. Érthető tehát, hogy 1920-ban az újonnan összeült nemzetgyűlés nem óhajtotta a választási bíráskodást megint a Kúriára bízni, a neki adott felhatalmazás úgyis ideiglenes volt, hatálya 1921-ben megszűnt. Visszatértek a Ház által választott bíráló bizottság rendszeréhez. Különben is a nemzetgyűlés minél több hatalmat a saját kezébe óhajtott venni. A nemzetgyűlés bíráló bizottságaiban azonban oly magasra lángoltak a pártellentétek, illetve a tőlük befolyásolt választási bíráskodási határozatok, mint azelőtt soha. Megesett 1920-ban, hogy ugyanazon kérdésben két bíráló bizottság egymással homlokegyenest ellenkező határozatot hozott. A bűnvádi eljárás alatt állás ugyanis semmissé tehette a választást. Egyik bíráló bizottság szerint azonban a bűnvádi eljárás csak a vádemeléssel indult meg (alulírott recenzens ezzel egyetért), a másik szerint azonban már a feljelentés és az ezzel kapcsolatban történt letartóztatás büntető eljárásnak minősült (420-421 1.). Ez utóbbi álláspont szinte korlátlar hatalmat adott volna a választási eljárásban a rendőri szerveknek, amelyeknek volt is erre hajlamuk, mint azt Vargyai Gyula könyvéből jól tudjuk. 1922-ben a peticionálók által törvény szerint előlegezett költség 54 tanú kihallgatása után elfogyott, a bíráló bizottság újabb előleg letétbehelyezésére kötelezte a petíciónál ókat, amit azok nem tudtak teljesíteni, mire a bíráló bizottság elutasította a petíciót. A szerző meg is jegyzi (457 1.), hogy ez a határozat valóságos menlevél volt a kormány számára, hogy további erőszakos választásokat rendezzen. Ez a következtetés talán túlzás, de tény, hogy az eljárási költségeknek a peticionálók általi kötelező előlegezése, különösen azzal a gyakorlattal kapcsolatban, hogy a költségeket csak megsemmisítés esetén hárította a megtámadott képviselőre, súlyos gátja volt a választás kérvénnyel megtámadásának, mert a megtámadott az eljárásnak késői szakában való lemondással is menekülhetett a költségek viselése alól. Megesett, hogy a választási elnök ügyeskedése (az ajánlások pótlására törvényellenesen rövid határidő kitűzése) tette lehetetlenné az ellenzéki jelölt fellépését, a bíráló bizottság a képviselőt mégis igazolta, amit a szerző is az ellenzéki jelölttel szembeni elfogultsággal magyaráz. Ez a gyakorlat tette szükségessé, hogy az 1925. évi - egyébként regresszív jellegű - választási törvény a választások feletti bíráskodást bíróságra bízza. A Kúria helyett, melynek különösen 1910. évi bíráskodásáról nem kedvező emlékek éltek, most a bíráskodást a más közjogi ügyekben is eljáró Közigazgatási Bíróságra bízták. Bár e bíróságnak az 1935. évi választásokkal kapcsolatos határozott állásfoglalásait már említettük, és tény, hogy a törvényt szigorúan betartotta, pl. 1939-ben négy nyilas párti képviselő mandátumát is megsemmisítette, mivel azok ellen olykor egészen csekély súlyú vagy éppen felfüggesztett büntetéseket szabtak ki, (428.1.), de ez nem érvényesült mindig, pl. igazolta a képviselőt, mert nem volt bizonyítható, hogy tudott arról, a pártja által rendezett vacsora ingyenes
